Dermesztő némaságba és vak sötétségbe burkolózott Észak-Anglia egy aprócska, csendes városa. Soha nem tapasztalt sötétség volt ezen a szörnyű éjszakán, sokak szerint a démonok leszállta lehet csupán ilyen, mások a halált képzelik el így. Madeley városában minden fény kihunyt, nem égtek a mécsesek, nem világított a Hold, nem ragyogtak a csillagok, kihalt a remény. A város legpompásabb épülete, a feketébe öltözött Harringston kastély felett sűrű viharfelhők gyülekeztek. Sötét, gyászos felhők voltak ezek, mintha azért érkeztek volna, hogy a természet is lerója őszinte részvétét a grófi család számára. Az ég azonban nem dörrent meg, a villámok nem hasították át az eget, az esőcseppek pedig nem kezdték meg szapora táncukat. Csak álltak ott a felhők, mintha a kastélyt méregetnék figyelmesen, s a síri csend nem szűnt meg. Ez pedig szörnyűségesebb volt mint maga a vihar, mert míg az láthatóan pusztít és tombol, addig a csend kiszámíthatatlan, fenyegető, és nem tudni mikor, hol és hogyan csap majd le a végzet.

Nem sokkal múlt éjfél, mikor a némaság megtört. A hang forrása azonban olyannyira csendes volt, hogy azt senki sem hallhatta, senki sem érzékelhette. A Harringston kastély egy féltve őrzött szobája meg nem fejtett titkot őrzött, az ott lakók nem szívesen léptek be oda, hisz a múlt friss sebekbe mar, halálos sebekbe, így ajtóját s ablakait gondosan bezárták, hogy még a múlt szelleme se törhessen onnan ki. A hatalmas ágy melletti éjjeliszekrényen egy rózsaszínű dobozocska pihent, aminek felső peremén egy halvány színű szalag futott végig, ami gyémántdarabocskákkal volt kirakva. Ennek fedele egyszerre csak felpattant, mintha varázsszót hallott volna, a benne nyugvó apró táncosnő felegyenesedett csendes, szelíd melódiát dúdolván, s táncolni kezdett. Az emelet túlsó végében egy másik szoba állott, ahová ennek a dallamnak nem lett volna szabad elhallatszódnia. Az ágyból mégis egy aprócska lány bújt ki, talpra pattant, s tántorogva lépkedni kezdett. Csokoládébarna szemei fátyolosak voltak, mintha még mindig egy csodás álomban járna, sőt, tudata talán vissza is húzta volna a puha ágyacskájába. Volt egy erő azonban, ami elhatalmasodott felette, így csak nézett mereven maga elé, egyik lépés követte a másikat, mintha valaki vezetné, mígnem meg nem torpant a tiltott szoba előtt. Kezecskéit ekkor ráhelyezte a kilincsre, s megpróbált benyitni, az ajtót azonban zárak és deszkák tartották csukva. Ekkor rezzenéstelen arccal hátat fordított, s indult is volna vissza saját hálójába, azonban a dallam hangosabbá és hevesebbé vált, a kislányt pedig mintha visszarántották volna, az ajtónak esett, tépni kezdte, cibálni, s a zene elhatalmasodott felette, uralta ezt az aprócska, védtelen kislányt. Kényszeríttette rá, hogy tépje le deszkákat, s törje fel a zárat, ő pedig gyengécske testével és lelkével nem tudott ellenkezni. Akkora erőt kellett kifejtenie, amekkorát egy hét éves kislány semmi esetben sem bírna, most azonban, mintha valami segítene rajta, mintha a deszkák és a zárak meglazultak volna, s a lány csak tépte és tépte. Vörös lett a deszka a gyermek vérétől, amikor a földre hullott, véres lett az ajtó, ahogyan az kinyitotta, s vércseppek jelezték az útját a szőnyegen, amerre lépkedett a tiltott szobában. Ő azonban kifejezéstelen arcocskával tekintett a szőnyeg közepén a zenedobozra, s táncolni kezdett. Csak táncolt és táncolt, mezítelen lábán a hólyagok újból kihasadtak, s vérezni kezdtek azok is, ő pedig nem érezte a fájdalmat, csak táncolt tovább. De ahogy a hajnal a vége felé közeledett, s a reggel már ébredezett, a csoda szűnni kezdett, de még nem engedett, a dallam egyre halkabbá vált, s az érzelemmentes arcon egyre sűrűbben pottyantak le a kövér könnycseppek, ahogyan az emlékezet lassan a szívébe markolt. Mikor a nap első sugara áttört a horizonton, a melódia abbamaradt, a kislány megtántorgott, sebes léptekkel saját hálója irányába igyekezett, majd eszméletlenül zuhant az ágyába.

A csoda véget ért… egy rövid időre. 

  

  Január tízedikén, reggel hat órakor az egész család az apró asztalt körülülve, álmosságtól tompa tudattal, mindenki maga elé meredve eszegette lekváros kenyerét, s szürcsölgette tejeskávéját. Egy hónapnyi korlátlan szunyókálás után bizony nehéz volt a koránkelés, azonban a csomagok már készen állva várták, hogy alig egy óra múlva megérkezzenek a Stoppen Place-re, ahonnan megindulnak majd hosszú útjukra, valahová a kanadai határ felé, a Ross Lake Miráziumba.

A kellemetlen reggeli ébredést nem könnyítette a helyzet, hogy odakint ítéletidő tombolt. A hó rendíthetetlenül zuhogott, a szél pedig úgy süvített, mintha csak Northon’s Hill lakosságát fenyegetné, merészkedjen csak bárki az utcákra, az nyomban megtapasztalhatja a természet utolérhetetlen, félelmetes erejét.

Erre persze Dennis is felfigyelt. Hatalmas szemecskékkel meredt Giniára, s mutatott riadtan az ablakra. A lány mellett ülő Alice ekkor gonoszan mosolyodott el.

 - Ugye megmondtam, Dennis? – szólt kegyetlen hangon. – Aki nem hagyja éjszaka kipihenni a nővérét, mert aljas módon kiszökik a saját szobájából, és más ágyába mászik, hogy aztán ott lehetetlenné tegye az alvást, azt bizony könyörtelenül megbüntetik. Hallod odakinn a bakulesz visítását és a levegő panaszos süvítését, amiért a bakulesz leírhatatlan sebességgel szeli át az eget? Érted jön, Dennis.

Alice vitathatatlanul értett a gyermekek fenyítéséhez, ugyanis rendkívülien ráérzett arra, hogy az utolsó mondatot suttogva kimondva hátborzongató hatást érhet el, melynek hatására nem csak Dennis, hanem mindenki más karján is felállt a szőr. A kisfiú megszaporázta lélegzeteit, arcocskája elfehéredett, ajkai megremegtek, s félelmében az asztal alá bújt, hogy ott aztán csuklani kezdjen.

 - Alice! – kiáltott fel egy emberként az egész család.

 - Ezt szépen megcsináltad! – torkolta le Lara.

 - Megérdemelte – kérte ki magának a cserfes lány. – Semmit nem tudtam aludni miatta, egész éjszaka énekelt a fülembe, csuklott, én pedig nem tudtam sehogy se kizavarni.

 - Mert meg volt szegényke ijedve – kiabált rá Mandy. – Tudod jól, hogy fél a vihartól.

 - Az már az ő problémája – zárta le a vitát Alice. – Meg kell tanulnia, hogy nem szabad megijednie a saját árnyékától.

Kis idő múlva Ginia szólalt fel:

 - Hogy is van ez pontosan? A Stoppen Place-ről fogunk ellongportálni?

 - Még mit nem – horkantott fel Mandy. – Ott szépen leadjuk a csomagjainkat, mi pedig a Ross Lake különleges járatával fogunk odautazni.

 - Ekkora idiótaságot – csóválta meg fejét Alice, mire Dennis az asztal alól még hangosabban kezdett csuklani, hogy mindenki jól hallhassa. – Miért nem longportálunk?

 - Így is sokba kerül nekünk ez az út, hát még ha longportálnátok – rivallt lányára Mary.

 - Emellett pedig gondolkodj is egy kicsit – szólt Mr. Burke. – Ugyan mennyi időbe tellene, amíg az összes diákot ellongportálják az iskolába?

Alice megvonta vállát.

  - Hidd el, nem lesz semmi bajod attól, ha átgondolod, mit akarsz mondani – tudatta lányával. – Most pedig indulnunk kellene, amennyiben nem szeretnénk lekésni a buszt.

 A gyerekek még egy gyors, utolsó pillantást vethettek a szobájukra, hogy nem felejtettek-e ott semmit, majd az ajtó elé álltak indulásra készen. Mary azonban hiába próbálta kiédesgetni az asztala alól Dennist, az csak a fejét rázta, s hevesen csuklott. Pedig mennyi mindent ígért fiának az asszony! Csokoládét, cukorkát, ólomkatonákat, fakardot, a kicsi azonban semmire nem reagált. Végül Alice unta meg a várakozást, s az asztalhoz lépett.

 - Ha most kijössz, akkor kapsz tőlem három grovert.

Ennek hallatára a kisfiú elnevette magát, csuklása egy szempillantás alatt elmúlt, kimászott az asztal alól, s megragadta nővére kezét.

 - Gi is! – parancsolta, s Ginia kezére mutatott. 

  

 Ginia türelmetlenül helyezgette át súlypontját egyik lábáról a másikra.

A naptár immáron új esztendőt számolt, így az új iskolaév kezdetének közeledtével az egész Burke család gyarapította a portfülke előtt várakozók hosszú sorát. Mérhetetlenül izgatott volt, hiszen még sosem portált el egyik helyről a másikra, s még csak el sem tudta képzelni, milyen lehet ez.

Pontosan a város szélén álltak, s a két portfülke közvetlen a buszmegálló mellett található. Úgy néztek azok ki, mintha csak egyszerű telefonfülkék lennének, sötétített üveggel, s a falai sárgára voltak festve. Azonban az egyik tetején egy felfelé mutató nyíl, míg a mellette lévőn egy lefele mutató nyíl díszelgett hol piros, hol zöld színt öltve magára. Szinte mindig piros volt, s ha zöldre váltott, csak egynéhány pillanatig tartotta meg ezt a színt, majd egy ember rontott be rajta, s újból pirosra váltott.

Hosszú sor kígyózott a portfülke előtt, s Ginia legnagyobb bosszankodására csak az egyik előtt tolongott a nép, a lefele mutató nyíl alatti fülke előtt egy lélek sem állt.

 - Miért nem használjuk a másikat? – kérdezte Alice-t, aki épp egy kétségbeesett bogarat barikádozott körül hóval, elzárva annak menekülési útvonalát.

 - Mert az az érkező fülke, ebbe érkezik az, aki ide szeretetne jutni. Mi innen megyünk el, ahhoz pedig az induló fülkét kell használnunk – magyarázta Alice, miközben tovább építette a hó várat. S mint egy végszóra, az eddig folyamatosan zöldszínű lefelé mutató nyíl pirosra vált, s egy tekintélyes mennyiségű szatyrot cipelő nő sietett ki belőle, mire a nyíl újból zöldre váltott.

 - Nincs is ennyi lakója Northon’s Hillnek – bosszankodott tovább Ginia.

 - Nincs – értett vele egyet Alice. – De a környéken csak kisvárosok vannak, és egészen Birthonwilldig ez a legnagyobb város közülük, úgyhogy a környéken csak itt üzemel portfülke, így mindenki itt szívja előlünk a levegőt – magyarázta Alice igen jóindulatúan.

 - Ezt nem hiszem el – méltatlankodott Mary. – Minden évben emelik a jegy árát. – Azzal elviharozott Ginia mellett, kezébe nyomva egy sárga színű kerek korongot, majd Alice várába is dobott egyet, majdnem agyoncsapva ezzel a kisbogarat. A szerencsétlen kisfiút anyja már a földön húzta a nagy rohanásban, s mikor Dennis meglátta nővére alkotását, kitépte Mary kezéből sajátját, odarohant a szőke lányhoz, letérdelt a vár elé, s elmélyülten kezdte tanulmányozni. Kicsiny szemöldökét összevonta a nagy koncentrálásban, majd valami eszébe jutott, csodálkozva kapta fel fejecskéjét Giniát kutatva.

 - Gi! – kiabálta neki, aki már jóval előrébb haladt a sorban, s odaintegetett a kisfiúnak. – Gi jön ide! – parancsolta. Ginia kelletlenül felmérte az előtte álló hosszú sort, s úgy látta, ha majd sorra kerülnek, Mary biztosan szól, így ő maga is visszasétált, s letérdelt a hóba, a várat szemlélve. Ekkorra már nem csak egy fal állott a halálra rémült bogár körül, hanem egy kisebb házikó, s egy díszes szobron munkálkodott éppen Alice.

 - Alice épít ház nekem – magyarázta a kicsi.

 - Még mit nem – förmedt Dennisre a lány. – Ez a vár a bogáré. Elnevezhetnénk mondjuk Minósz királynak, és építhetnénk ide egy hatalmas labirintust, ahová bezárjuk Minósz király felesége, Pasiphaé gyerekét, a szörnyeteget, Minótauroszt. Akkor viszont én vagyok Daidalosz, a gyilkos mester építész, akivel Minósz megépíttette a labirintust.

 - Én ki? – kotyogott közbe Dennis. – Én a hősz?