Van úgy, hogy a sors úgy alakítja az életünket, hogy az annyi kesergést, annyi fájdalmat, annyi kétséget okoz számunkra, hogy hajlamosak vagyunk eltöprengeni azon, ez valóban a mi utunk-e? S amerre csak járunk elgyötört arcokat, elfojtott könnyeket látunk, s ha csak egy pillanatra is, de meg kell állnunk, s erőt kell merítenünk, hogy tovább meneteljünk. Végtére ez mégis csak a saját életünk, amire a sors terelt ugyan, de nekünk kell döntenünk, s a döntések, azok, melyek megformázzák az életünket. Csupán meg kell találni úti célunkat, s elérni, hiszen a sors nem hiába jelöli ki számunkra. Elvégre nincs szív, ami hiába dobog, s nincs lélek, ami hiába távozik e világról.

 Atlanta egy csendes utcájában álmosan bukkant fel az első, bágyadt napsugár, ami még alig-alig tudta csak beragyogni a ködös éjszakát. Kora hajnal volt még, mikor Miranginia, a Skinner ház lakója mégis ezen gondolatokon merengett magában, némán feküdve ágyán, a sötétségbe bámulva.

Miranginia. Különös név ez, különös tulajdonossal. S a név maga is annyi titkot rejteget, mint a lány. Ezt nem tudván nevezik az emberek csak Giniának, elhagyva a név nemesi üzenetét.

Vajon létezik-e sors ezen a világon, amit Ginia Skinner a magáénak tudhat? Van-e az ő számára is vigasz, vagy örökké bujdosnia kell?

Persze, hogy van, biztatta magát mindig, de azért sokszor megfájdult a szíve, ha arra gondolt, hogy olyan egyedül van itt, akár a hóvirág a júliusi hőség kellős közepén. Ginia Skinner volt a hóvirág, aki már tizennégy éve vár a tavaszra. A tavaszra, ami visszahozza számára az ő saját világát.

A fák titkokat súgtak egymásnak saját nyelvükön, mialatt megmozdult a novemberi hajnali szél, s halkan dalolva táncolt be Ginia ablakán, hűvöset hozva magával.

A lány megborzongott.

Karját dörzsölgetve, dideregve sétált az ablakhoz, hogy kizárja a hívatlan vendéget. A következő éjszakán telihold lesz… Azon az éjszakán is telihold volt, nézett a múltba keservesen.

Lassan, álmatagon sétált a nagytükör elé, s csalódottan vette szemügyre tükörképet. Sosem volt duci, de azért törékeny alkatú sem. Domborulatai teltek, csípője szépen ívelt, igen magas termetű, sötét, szinte fekete haja lágy hullámokban omlott háta közepéig, bőre pedig olyan fehér, hogy akár bele is olvadhatott volna egy havas táj környezetébe. Az arcával azonban más volt a helyzet. Nem mintha nem lett volna gyönyörű. Óh, de még mennyire, hogy az volt! Kerek arcán a hófehér bőr makulátlan, egyetlen bőrhiba sem éktelenítette, s arccsontja felett halvány rózsák ültek. Enyhén telt ajkainak halvány vörös színe, tökéletes szemöldöke fekete. Az ember Ginia Skinner arcába nézve elismerően bólint, sok más lányhoz hasonlóan csinos, azonban a szemei mindent elárulnak. Gyönyörű, mandulavágású, szürke szemei annyira különlegesek, annyi titkot rejtenek, hogy rögtön elárulják a másságát. Tükröződött az arcán a jóság minden alkalommal, mikor mosolygott, de ilyen hosszú ideje nem történt már meg. Arca olyan tökéletes volt, olyan meseszerű, akár egy tündér, hogy az már idegen volt az emberek számára. És ami idegen, attól az emberek félnek.

 Ginia sóhajtott egyet, s bebújt a paplan alá. Nem szerette, ahogy kinéz. Bár lenne neki is szőke haja, napsütötte bőre, nagy, kék szemei, mint Skinneréknek! Bárcsak ő is erre a világra született volna!

De nem így történt. Ginia egyetlen évet öregedett, míg Skinnerék, és rajtuk kívül minden ember tizennégyet. Tizennégy éve ragadt Atlantában. Érkezése napján Emily Skinner a házába fogadta a lányt, mivel ő és Ginia édesanyja jó barátok voltak régen. Emily akkor egyedül nevelte két gyermekét – Taylort és Markot. Taylor akkor kétéves volt, míg Mark négy hónapos. Ők az egyetlenek, akik tudják Ginia titkát. Így hát most, hogy mind a hárman gimnáziumba járnak, Ginia hosszú idő óta kimozdulhat végre. Mark az osztálytársa, s az osztály hamar megtanulta, hogy ez a lány más, mint a többiek. Hiába szép, hiába szemrevaló, ő nem vesz részt közös programokon, nem barátkozik emberekkel, nem nevet a vicceken, mert ő más.

 A tegnapi nap azonban minden megváltozott. November közepén új fiú jött az osztályba. Az utolsó órának utolsó perceiben robogott be az osztályfőnök, Mr. McNeil a hírrel, hogy megérkezett Jason Roy, aki valahonnét Európából költözött ide. Abban a percben, mikor Jason Roy belépett a terembe, minden lány izgatottan kezdett el sugdolózni, ostobán vigyorogni, és rögvest elpirultak, amint a fiú rájuk pillantott. Giniát persze nem érdekelte a dolog. Nézhet ki akárhogy, a tulajdonságai is lehetnek akármilyenek, ő is csak egy ember, és Ginia nem árulja el ezeknek az embereknek az igazat. Titkokra és hazugságokra pedig semmilyen kapcsolat nem épülhet. Csak egy pillantást kívánt vetni a fiúra, csak egyetlen pillatatot akart áldozni rá, de hiába. Abban a pillanatban, amikor elkapta Jason Roy pillantását, minden más jelentéktelenné zsugorodott. Siket és vak lett minden másra, csak azt a szempárt látta maga előtt. A szempárt, ami mintha csak a saját tükörképe szeme lenne. Mély, szürke, ami titkokat rejteget. Épp olyan, mint az övé. Olyan különleges a szeme, és ez teszi őt, Giniát mássá. A lány rögtön tudta, hogy Jason Roy éppolyan más, mint ő, s tegnap eltökélte, kideríti, ki is ő valójában.

 Idővel egyre több napsugár jelent meg Atlanta kis utcáján, s a sötét éjszaka egyre inkább halványulni kezdett. Így Ginia kimászott a paplan melegéből, s öltözködni kezdett.

 Nem viselt ékszereket. Bőven elég volt neki a négy-négy aprócska kis kő a fülcimpáján, ami azóta ott van, amióta csak az eszét tudja. Első pillantásra olyanok, mint a gyémántok, de jobban szemügyre véve semmihez sem hasonlítható. Bal csuklóját karkötővel, kendővel vagy órával kell takarnia. Az olyanok, mint Ginia, egyetlen egy dologban térnek el külsőre az itteni emberektől. Mindenkinek a bal csuklóján egy apró, bonyolult jel rajzolódik ki, ami az életüket jelképezi. Mert bár a Giniához hasonló emberek teste halhatatlan, ha a jel kirajzolódik a kezén, az azt jelenti, hogy az ő ideje lejárt, és ideje elindulnia utolsó felfedezésére, megkeresni a Pillangó Erdőt, ahová belépve az ember teste és lelke átlép a túlvilágba. Ginia jele még kezdetleges volt. Jobb kezének gyűrűs ujján pedig furcsa elszíneződés virított. A lány ittléte során majdhogynem mindent elfelejtett az előző életéből, de erre az egyre világosan emlékszik. A gyűrűre, a régi családja büszke, nemesi ereklyéje. Az édesanyjától, Eevantől kapta a saját világában, mikor még kisgyermek volt, Eevan pedig az ő édesanyjától, Gilliantől örökölte. A gyűrűnek megvan a maga legendája, dicső múlttal, és hatalmas erővel rendelkezik, ezért is hagyott nyomot a bőrén.

 Ginia néma csöndben indult le a lépcsőn, a konyha irányába. Emily már a reggelit készítette.

 - Jó reggelt, Ginia! – köszönt szórakozottan a mindig rohanó családanya, aki egy személyben a családapa is, mivel a gyerekek apja Mark születése óta nem tért vissza a munkából.

 - Szia Emily – motyogta, s leült a pulthoz egy pohár tejjel a kezében.

 - Ezek a mihasznák megint el fognak aludni – bosszankodott Emily gyermekei szobája felé nézve, a tükörtojásokkal kínlódva. Ginia mosolyogva csóválta meg a fejét.

 - Még csak fél hat van. Háromnegyed nyolckor indulunk.

Emily dühösen csapta le az asztalra az egyik villát.

 - De mire elkészülnek! – háborgott. Ginia úgy döntött, inkább nem száll vitába nevelőanyjával. Kétségkívül a nagy rohanások közepette elveszíti néha az időérzékét, de egyébként egy rossz szava nem lehet Emilyről. A szőke asszony ügyvédi munkájából egyedül tartja fent a három gyermekes családot, és ezt a kétszintes magánházat is ő tartja rendben. És egészen tavalyig mindezek mellett még Ginia oktatására is maradt ideje, és még csinos is.

Pár perc elteltével aztán hihetetlen dolog következett be. Emily mindent félretéve leült Giniával szemben, és nyugodtan nézett a lány szemébe. Egy pillanatig csodálkozott is, de aztán rögtön ráébredt, mi következik ezután.

 - Eszedbe jutott valami? – kérdezte. Ginia a fejét rázta, de pontosan tudta, hogy Emily ennyivel nem elégszik meg.

 - Meséld el még egyszer, hogy történt! Hátha valami kimaradt a történetből – bíztatta. Ginia mind a tizennégy év alatt minden reggel elmesélte annak az éjszakának a történetét.

 - Megérkezésünk után anyuval egy réten kötöttünk ki, ahol hajnalvirágokat kerestünk. Nem tudom pontosan miért, de azt tudom, hogy ezzel akart eljutni Európába. Azt mondta régi barátait kívánja felkeresni, hogy helyrehozzon egy hibát, amit még az őseink követtek el. Aztán egyszerre csak emberek lépteit hallottuk. Ezek nem olyan emberek voltak, mint ti, Emily, hanem közülünk valóak. Akkor aztán anyu a kezembe nyomott egy borítékot, és azt mondta, fussak a fények felé. Ne nézzek hátra, csak rohanjak. Én pedig rohantam. Anyu pedig, mikor az emberek odaértek, könyörögni kezdett. Könyörgött, egy nevet mondott, de az nem válaszolt. Egy termetes fa mögé rejtőzve aztán nem fogadván meg anyu kérését, hátra néztem. Nem láthattam pontosan, mert nagyon sötét volt. Egy erős, kék villanás ragyogtatta meg a sötétséget, féltem is, hogy engem is meglátnak, de nem törődtek velem. Anyu felsikoltott, én pedig megborzongtam. Csak álltam ott, és néztem. Ziháltam, mégis úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt. Tudtam, hogy vége. Olyan volt, mintha a kötelékünket elvágták volna. A teher, amit eddig ő cipelt, az a teher, amiről már sokszor hallottam tőle, hogy nehéz, abban a pillanatban rám szállt. Azóta az én vállamat nyomja, de nekem nehezebb, mert nem tudom mi ez, s hogy mit kell tennem vele. Aztán rohanni kezdtem a fények felé. Csak kiálltam az útra, s egy kocsiból egy szitkozódó férfi szállt ki, mikor azonban a kezébe nyomtam a borítékot, és rátalált a pénzre, örömmel hozott el a címre, a te házadba. Egész idő alatt üveges szemekkel néztem ki az ablaküvegen, nem szóltam egy szót sem, mert az agyam újra és újra azt a képet lökte a szemem elé. Volt már veled úgy, hogy annyira ledöbbentett a veszteség fájdalma, hogy sírni sem bírtál? Mert velem akkor pontosan ez történt. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy anyu, aki a világon a legjobban szeretett, aki az életét adta volna értem, és akit én első szóra otthagytam, anyu már… nincs többé. – Ginia hangja megbicsaklott, s mélyen vette a levegőt, miközben igyekezte lenyelni a hatalmas gombócot a torkában. Már annyiszor elsírta magát ezen a történeten, annyiszor zárkózott be miatta a szobájába… Nem tehette meg újból, már nem.

 - Mi a csudát akart Európában? És kik voltak azok az emberek? – ráncolta homlokát Emily. Ginia vállat vont, mire Emily a homlokára csapott, és rohant tovább. Eddig tart a csoda, gondolta.

 Taylor caplatott le először a lépcsőn. A szőkeség mindig sugárzóan szép volt, hosszú göndör haja most laza kontyban volt felfogva, cicanadrágja és testhez álló felsője remekül kiemelte tökéletes alakját. Hatalmas kék szemei csak úgy sugároztak a boldogságtól, mint minden nap. A konyhában nyomott egy puszit Ginia arcára, s hozzákezdett a reggelihez.

 - Jó zsíros lett, anyu – szólt azonnal Taylor. Emily erre csak egy lesújtó pillantással válaszolt, Ginia pedig elfojtott egy mosolyt. Taylor az ő egyetlen barátnője, de kiskorától kezdve borzasztóan elkényeztetett gyermek volt, és állandóan nyafogott. Most tizenegyedikes a lány, a fiúk kedvence, és továbbra is mindent megkap, amit csak akar.

 - Hol van már Mark? – nézett az órájára Ginia.

S mint egy végszóra, a fenti ajtó óriási csattanással kivágódott, s Mark olyan sebesen rohant le a lépcsőn, hogy félő volt, hogy orra esik.

 - Elaludtam – magyarázta levegőt kapkodva.

 - Azt észrevettük, pajti – mondta Taylor.

 - A reggeli a pulton! – kiáltott ki Emily, aki a makulátlan dolgozószobát takarította.

 - Nincs időm, nincs kész a fizika házim – zihálta.

 - Nekem kész van. Nyugodtan lemásolhatod – ajánlotta fel Ginia. Mark hálásan pillantást vetett a lányra, s már neki is esett. Mark apró termetű volt, és hanyag természetű. Óh, hányszor telefonáltak Emilynek az iskolából legjobb esetben a házi feladatok elkészítésének hiányában, vagy fontos hivatali papírok elveszítése miatt, netán az órán való kiabálásért, de rosszabbik esetben Mark semmiféle bűntudat nélkül kinyilvánítja nemtetszését a tanárnak.

 Az iskolában Ginia és Mark elköszönt Taylortól, és elindultak a fizikaterem felé. Mark helyet foglalt a legjobb barátja mellett, Ginia pedig a terem hátsó sarkába ballagott, ahol két és fél hónapja ült padtárs nélkül. Már mindenki az osztályból a teremben volt, s lelkesen fecsegtek jelentéktelen dolgokról. Ginia nem kedvelte a szüneteket. Ez az az időszak, amikor az emberek barátkoznak, és Ginia nem barátkozhatott az osztálytársaival.

S ekkor lépett be ő. 

Tegnap csak a szemét látta, semmi mást, de most, hogy jobban szemügyre vette Jason Royt, a lélegzete is elállt. A fiú magasabb volt nála, s nem volt híján izomnak. Arca félig-meddig levetkőzte már a kisfiús vonásokat, mégis ott maradt benne valami, ami gyönyörűvé tette az arcát. Haja barna, s az ég felé meredezett, szemöldöke sűrű és fekete, szeme pedig akárcsak Giniáé. Fantasztikusan nézett ki, vitathatatlan, de a kisugárzása volt a legfőbb oka annak, hogy szinte minden lány szeme rászegeződött, s összesúgtak egymás között. Jason Roy tökéletesen tisztában volt megnyerő külsejével kapcsolatban, s tartásában volt valami nemesi, valami tiszteletreméltó. Mert ahogy körbetekintett az osztályban, Ginia látta, hogy alig tudja leplezni az undort, és minden emberre, akire rápillantott, csak úgy áradt a szeméből a lenézés. Az embernek mégis olyan érzése volt abban a pillanatban, mikor ránézett, hogy ha nem érintheti meg ezt a nemesi arcot, abba belepusztul.

Figyelemmel kísérte, ahogy Jason végigsétál a teremben, s szíve kalapálni kezdett, ahogy közeledett felé.

 - Hello – köszönt végül Jason, a padjához érve. – Jason Roy vagyok.

 - Szia – mondta Ginia pár másodperc fáziskésés után. Ezt Jason Roy is észrevette, és önelégülten elvigyorodott.

 - Ez az egyetlen szabad hely. Megenged? – kérdezte. Kizárt dolog, hogy nem jómódú családból származik, gondolta.

 - Öhm… Nem is tudom – motyogta.

 - Remélem nem gondolod, hogy a földön fogok ülni. – A hanghordozás ellenére Jason továbbra is mosolyt erőltetett az arcára.

 - Persze, hogy nem – válaszolta, és arrébb pakolta a könyveit.

Jason maga is lepakolt, s közben Ginia azon gondolkodott, hogy nem vezetne jó útra, ha elkezdene barátságokat kötni. Úgyhogy megpróbálja ehhez tartania magát.

 - Nem mondtad mi a neved – állapította meg végül Jason.

 - Nem – hagyta jóvá Ginia. De végül nem akarta, hogy ennyire illetlennek nézze őt Jason, aki valószínűleg a kisujjából rázza ki az illemet. – Miranginia Skinner vagyok – vetette oda végül.

 - Skinner?– kérdezte vissza meglepetten Jason.

 - Igen, Skinner – válaszolta ingerülten, majd nagy megkönnyebbülésére becsöngettek az órára.

A fizikaóra elkezdődött, Ginia azonban még mindig a fiún gondolkodott. A szeme! Ugyan az a szempár, mint az övé. És az sem kerülte el a figyelmét, hogy a hosszú ujjú pólója tökéletesen takarja bal csuklóját. Ez talán azt jelentheti? De mi van akkor, ha kiderül, hogy Jason valóban olyan, mint ő? Mit tehet akkor? Elmondja az igazat? És ha így van, honnan tudhatja, hogy nem azok az emberek közé tartozik, akik az édesanyjától szakították el. A fiúra sandított. Jason pont őt fürkészte, s Ginia ennek hatására elvörösödött. Annyira gyönyörű arc! Nem, az nem lehet, hogy bárkinek is ártani akarna.

A lányban azonban a kételyek fennmaradtak, így hát minden szünetet a vécébe zárkózva töltött töprengéssel, csakhogy véletlen se keljen Jasonhöz szólnia, esetleg válaszolnia a kérdéseire.

Kémiaórán azonban közös munka volt, így Ginia félelmei beigazolódtak, s Jason csak faggatta a lányt.

 - Feltűnt, hogy ez a Mark gyerek is éppolyan Skinner, mint te – mondta.

 - Ügyes vagy – motyogta, kerülve a fiú pillantását. Ez azonban nem volt könnyű feladat, Jason szemei csakúgy vonzották az övéit, mint a mágnes.

 - Rokonok vagytok? – kérdezte. Ginia Jasonre nézett. Olyan gyönyörű, ámuldozott a lány, mire elvörösödött. Ezt látván Jason elfojtotta a mosolyát.

 - Mark Skinner a testvérem – felelte cserfesen. Jason unottan vonta fel szemöldökét, s szemügyre vette Markot. Így nézve Jason Roy egy felfuvalkodott, beképzelt alaknak tűnt, már nem mintha ok nélkül lenne az.

 - Nem hasonlítotok – mondta a fiú.

 - Tényleg nem – értett vele egyet. A lány észrevette, ahogy Jasont bosszantja Ginia szűkszavúsága, és ezen jót mulatott. Azután elképedt. Nem szokták dolgok szórakoztatni őt, most mégis olyan természetesnek tűnik ez.

 - Tudod, ez akkor is túl nagy különbség. Te az a fajta feltűnő szépség vagy, ő inkább mindennapos. A bőrötök, a hajatok, a szemetek, mind-mind eltérnek. Meglehet, hogy…

 - Jóságos ég! Nem a vérszerinti testvérem! – fortyant fel Ginia.

 - Tényleg nem? – mosolyodott el Jason, s Ginia mintha gúnyt látott volna ebben a mosolyban. – Hát akkor?

 - Engem örökbe fogadtak – bökte ki végül.

 - Tényleg? – Jason túljátszotta a dolgot. Nem volt meglepett. – Na és kik voltak az igazi szüleid?

 - Nem emlékszem rájuk – sziszegte.

 - A nevüket csak tudod. – Jason olyan lenéző pillantást vetett a lányra, hogy Ginia szégyellte volna azt hazudni neki, hogy nem tudja. 

 - Nobilfors – mondta halkan.

 - Miranginia Nobilfors – suttogta a fiú, s érthetetlen okokból felcsillant a szeme.

~oOo~

A következő napon Ginia egy új emberként ébredt. Úgy érezte, már nem ugyan az, akit eddig megjátszott. Mára valami más lett, valami, ami tizennégy éve a mélyben lappangott, és most felszínre tört. A hold bevilágította Ginia szobáját.

Álmosan ült fel az ágyában, s körbe nézett a szobában.  Lassan felkelt, odasétált az ablakhoz, s kinyitotta. A hajnali szél régi barátjaként, kedvesen cirógatta meg arcát. Hajnalban a legfélelmetesebb minden, de ugyanakkor a legnyugodtabb is. Nem lehet tudni, mi lappang a hajnal mögött. Vajon mit hoz a sötétséget követő új nap? S mégis minden oly csendes, szelíd. Alszik a Föld, békés a Világ.

Ginia csak néhány percig meredt a semmibe, aztán hosszasan bámulta a holdat.

Hirtelen furcsa késztetést érzett. Muszáj volt mennie valahová!

Csendesen belopózott Emily szobájába.

 - Emily? – kezdett bele bűnbánóan. Emily álmosan felnézett.

 - Mi az? – kérdezte azonnal, tettre készen.

 - Elindulok a suliba.

 - Kicsim, nagyon korán van még – hajszolta.

 - Muszáj kiszellőztetnem a fejem. Úgy érzem, egy emlék próbál feltörni, de ahhoz el kell mennem. – Közös céljuk volt az emlékek felkutatása, így könnyedén elengedte őt.

 Pár perc múlva Atlanta némaságát törte meg Ginia cipőjének kopogása.

Nem tudta pontosan hová indult, csak követte mélyen lappangó ösztöneit.

Semmi mást nem tett, csak ment előre, nem is a lába elé nézett, hanem a holdra.

Nem tudta meddig bolyonghatott Atlanta csendjében, de végül is egy mezőn kötött ki. Nem nézett szét különösebben, csak annyiban volt tisztában, hogy mögötte van egy erdő.

Ledobta a táskáját, majd kényelembe helyezte magát az avarban.

Figyelte a holdat. Próbálta megérteni, hogy mit akar mondani. Erőltette az agyát, de az sehogy sem jött rá. Lemondóan sóhajtott, majd körülnézett.

 Jó messzire elzarándokolt. Az erdő körbevette, egyetlen aprócska út vezet vissza a főút felé. A messze kiáltja hozzá – ne félj, itt a város, itt vannak a fények, itt suhannak az autók.

 Ginia körülnézett. Érdekes növények nyíltak itt. A mező közepén egy eltévedt fa szomorkodott. Rá indák tekergőztek, s furábbnál furább növények voltak itt, de egy még ezek közül is kirítt. Egy nagyon élénk kék virágcsoport. Még innen is tökéletesen látta, pedig a mező túloldalán voltak. Mintha világítottak volna.

Elfogta a lányt a kíváncsiság. Muszáj volt megnéznie.

Lassan odasétált ezekhez a virágokhoz.

 A szeme nem csapta be a lányt, tényleg világítottak. De ennél érdekesebb virágot még nem látott soha. A szára és a levelei is kecsesen álltak, de az a virága! A föld felé néz, mintha le akarna esni a szárról, mert az nem bírja tartani. A szirmai kéken csillogtak. De a szirmok csak kerítést alkottak, ugyanis a virág belsejéből apró kicsi ezüstösen ragyogó gömböcskék lógtak ki. Vékony kis szárak tartották őket a virághoz – gyönyörű volt. 

Órák teltek el, Ginia pedig egyre csak gyönyörködött a fura élőlényben – nem tudott betelni a látványtól. Szomorúan látta, hogy ahogy megy le a hold, úgy a virágok fénye is tompul. Már nem élénken játszottak a csillámok az éjszaka sötétjében, hanem szomorúan, megszűnni készen.

Ez volt az ő világa. Úgy néz ki van ezen a Földön egy kis sziget, ahol csak egy kicsit is otthon érezheti magát. Otthon, a Drezolon. Olyan régen történt mindez, még a mindenek keletkezésekor, az emberek magvából. Az emberek egy csillagból származnak, testvérek mind, de a sors úgy hozta, hogy a földi emberek ily távol kerüljenek testvéreiktől, a drezol emberektől. Távol a galaxisban ugyanis kilenc bolygó kering a Valda, az ottani Nap körül, s mind a kilenc bolygón éppolyan emberek laknak, mint a Földön. Ott élt Miranginia Nobilfors, a Drezol7 nevű bolygón. Ott él még most is a többi Nobilfors, akik kegyetlen háborút vívnak az ellenséggel. De Ginia Nobilfors, az élettel teli kislány azon az éjszakán, tizennégy évvel ezelőtt Eevannel együtt halt meg, a kis hóvirágot, aki ő volt, elpusztította a vakító napfény, s helyét vette Ginia Skinner, az élő ugyan, mégis dermedt lány. Tizenhárom éves volt akkor, tizennégy éves most, pedig eltelt azóta tizennégy év. Ennyire emlékezett csupán, hisz a földi levegő minden drezol emlékét elnyomta. De most valami megváltozott. Itt, ezek között a csodás virágok között úgy érzete, újból életre kel. Csakhogy a hold vészesen sietett le.

Ginia azonban még nem állt készen elengedni a csodát.

Kétségbeesetten gondolkodott, hogyan tudná még maradásra bírni azt, ami teljesen megbűvölte őt, de nem jutott semmire. Úgy, ahogy arra sem jött rá, mi ez a növény. Sosem hallott róla, képről sem látta, sőt még biológiából sem tanulták. Pedig egy ilyen gyönyörű növényről csak hallhatott már az ember.

Telt az idő, már alig ragyogtak a virágok. Kifutok az időből, gondolta kétségbeesetten, s azt tette, ami először az eszébe jutott – letépett egyet óvatosan, hogy a töve ép maradjon. A csoda még akkor sem szűnt meg. Sápadtan, betegesen, de még mindig világított, pont úgy, mint a többi.

Mire pirkadni kezdett, szinte már nem is világítottak. Ettől függetlenül persze még mindig gyönyörűek voltak, de valahogy nem éreztették azt, hogy otthon van – így nagyon is hétköznapinak látszott ez a csoda.

A hold már teljesen eltűnt az égről, s már csak nagyon-nagyon halványan sápítoztak ezek a furcsa lények.

 Ginia sóhajtott egyet, s csak akkor kapott észbe hogy késésben van, amikor véletlenül az órájára pillantott. Kapkodásba kezdett. A virágot gyorsan behajította a táskájába, és már rohant is a legközelebbi buszmegálló felé. Közben azért örült – legalább nem kell óra előtt várakoznia.

 Egy perccel a becsengetés előtt rontott be. Jason épp az előtte ülő lánnyal beszélgetett, ami szokatlanul bosszantotta őt.

 Ginia mérgesen vágta magát a székhez.

 - Szia – szólt a fiú, mulatva valamin. Ginia nem nézett a szemébe, még csak nem is válaszolt Jasonnek. Ettől kezdve ő sem erőlködött a kommunikációjuk érdekében. Végül aztán maga a lány kezdeményezett beszélgetést, jobb ötlet híján.

 - Jason, szerinted milyen ez a virág? – Majd kotorászni kezdett a táskában.

 - Igazából nem értek a növényekhez valami nagyon… - mentegetődött Jason. De amikor megmutatta neki a csodát, eltátotta a száját. Villámgyorsan Giniára nézett, majd vissza a virágra.

 - Te jó ég! Ez a hajn… Ez gyönyörű. – Jason megint Giniára nézett, de tekintete egyszerre megváltozott. Értetlenül nézett a lányra, egy kis undorral keveredve. Ginia ezt nem méltatta figyelemmel.

 - Mond csak, te nem találsz benne valami szokatlant? – Furcsát akart mondani.

 - Nem is tudom, mit feleljek erre. Ha hétköznapi szemmel nézem, egészen különleges. Hiszen ez ragyog – mondta egyszerűen.

 - Igen – hagyta jóvá.

 - Viszont van egy olyan érzésem, hogy mások nem látják, hogy ilyen különleges. – Jason elfojtotta a kitörni készülő nevetést, mintha Ginián szórakozna. Pofátlan, dühöngött magában, semmit sem értve.

 - Miért ne látná más is? – értetlenkedett a lány.

 - Na, vajon miért… Ne érts félre! – És elvette tőle a virágot, odasétált Meghanhöz, a csinos lányhoz és átnyújtotta neki a virágot. Ginia köpni, nyelni nem tudott többet. Bizalommal felé fordul, erre ő elajándékozza! Ráadásul egy lánynak. Gyűlölte Meghant! Úgyhogy hegyezni kezdte a fülét, hogy mit mond ezután a gyönyörű, szőke hajú lány.

 - De édes vagy! De legközelebb talán hozhatnál valami rózsát, és nem egy útszéli gazt.

 - Szóval te nem látod? – ámuldozott színpadiasan Jason Ginia felé, mintha megjátszaná az egészet.

 - Mit nem látok? – értetlenkedett Meghan.

 - Semmit! – Azzal kikapta Meghan kezéből a virágot, és visszajött mellé. Meghan pedig csak ámult és bámult, Ginia pedig nem tudta megállni, hogy ne nevesse el magát.

 - Meghan nem látott semmit rajta. Kíváncsi vagyok vajon miért… - Látványosan elgondolkodott.

 - Lehetnél kicsit tapintatosabb. – Sosem kedvelte Meghant igazán, mert mindig is utálatos volt vele, ráadásul ok nélkül. Taylor szerint azért, mert vetélytársat lát benne. Szívesen tájékoztatná, hogy eszébe se jut megfosztani őt a tróntól, de Ginia attól tart, hogy jönne az a bizonyos miért szócska, aminek megválaszolása számára általában tabu.

 - Szerinted ki látja rajtunk kívül még? – kérdezte.

 - Nekem van egy tippem. – Valamin jót szórakozott. Biztosan tud valamit! – Csak különleges emberek láthatják, szerintem. Akik vagy annak születtek, vagy az a pornép, akinek az ősei jól döntöttek. – Jason homlokráncolva pillantott Giniára. Mintha arra várna, hogy rájöjjön valamire. Mit jelenthet, amit Jason összehordott? Ennek semmi értelme.

 - Mindegy – szólt végül.  –Éjszaka találtam rá. A telihold fényében még jobban ragyogott.

 - Mit kerestél éjszaka az utcán? – kérdezte gondolkodás nélkül Jason.

 - Hívott a hold – mondta Ginia huncutul elmosolyodva. Jason unottan emelte meg szemöldökét.

 - Ezt megértem – mondta végül. Ginia azonban nem értette. Jason erről nem tudhat.

Óvatlanul behajította a virágot a táskájába, és minden erejével a történelemre próbált koncentrálni.

Akármilyen hihetetlen is volt számára, véget ért az óra.

 A mosdóban kényelembe helyezte magát a földön, és újra lehunyta a szemét. És akkor egy erős emlék tört a felszínre. Újra tisztán látta az arcát, megint az anyját, aki az életét áldozta érte. Erősen kellett koncentrálnia, hogy folytatódjon az emlék. Édesanyjával a tisztáson sétáltak. Odaléptek ahhoz a virághoz, és szedni kezdték. Óh, az az arc! Az édesanyja arca. Érezte, hogy a könnyek szúrni kezdték a szemét, és ez kimondhatatlanul zavarta. Ginia ajtócsapódást hallott. Taylor volt az.

 - Ginia! – A szőke lány talpra rángatta őt. – Mi történt?

 - Jól vagyok! – mentegetőzőtt. Taylor kitámogatta a mosdóból. – Zene jön!

 - Ugye nem gondolod, hogy ilyen állapotban itt maradsz?!

Giniának sosem volt ínyére a lógás, de jelen pillanatban valóban nem volt ereje az iskolában maradni. Némán rázta meg a fejét, és elindult a kijárat felé. Szünet volt, és a tömeg az órájára igyekezett. Épp az osztálya alkotta tömegen verekedte át magát, amikor Jason kocogtatta meg a vállát, s nyújtotta át a táskáját.

 - Kössz – motyogta és kikapta kezéből a táskát, azonban a szeme megakadt a kezén. A pulcsija alól kilátszott az a jel. Az a vörösesbarna jel, ami Ginia kezén is van. A drezol-jel. Sokkoltan ölelte magához a bal kezét. A bal kezét, ahol a saját jele pihent.

 - A kezed – suttogta. Jason gyorsan lejjebb húzta a pulcsija ujját.

 - Semmi – tiltakozott ingerülten. De Ginia nem tágított. Megragadta a kezét és felhúzta a pulcsija ujját. Pont olyan volt, mint az övé, talán kicsit nagyobb.

 - Csak egy seb – mondta idegesen, és elrántotta a kezét.

 - Nem seb! – kiáltotta. – Ez a jel – folytatta suttogva. Jason alig láthatóan elmosolyodott.

 - Honnan ismered? – tette fel a kérdést azonnal, bár Ginia most is kihallotta a megjátszást a hangjában. Most szorítóba került. Mit mondjon neki?

 - Nem tudom – felelt bizonytalanul. – Talán már láttam valahol…

 - Na persze – nevetett fel gúnyosan Jason. Egy ideig csak gondolkodott, majd hirtelen nagyot rántott Ginián. Jason elkapta a lány bal kezét és letépte róla a kendőt. Ginia úgy elvörösödött, mint a pipacs. Lebukott.

Jason önelégült képet vágott, de egy szót sem szólt. Végül vidáman elmosolyodott, és ő maga is elindult az órájára.

 Ginia már semmit sem értett. Nem értette, hogy miért volt Jason Roy olyan felkészült a jellel kapcsolatban. Azt sem értette, hogy a mai napon miért szórakozott ennyit rajta.

Nem értette, mit akar Jason tőle. Azt sem, hogy ő mit akar Jasontől.

S nem értette, mit keres ezen az átkozott bolygón.