Az idő csak telt, Ginia és Jason pedig már teljesen elidegenedtek egymástól. A fiú, amióta felfedezte kezén a jelet, nem pusztán nem szólt hozzá, hanem ugyanolyan unott pillantásokkal konstatálta minden próbálkozását, ugyanolyan lenézően pillantott a lányra, mint mindenki másra.

Ez az a fiú! Ez a fiú, aki tizennégy év után végre visszasegítette az életbe, aki miatt úgy érezte, ébredezik már.

De minden megváltozott. És a legrosszabb, hogy úgy tűnt, Jason teljesen be tudott illeszkedni, pedig biztos volt benne, hogy Jason éppannyira más, mint ő maga.

 

 December első napjának reggelén, finom hólepel borította Atlanta csendes utcáit. Némán telt el a reggeli ideje a Skinner család ebédlőjében, még Taylor sem fecsegett, ami különleges eseménynek számított.

Mikor már csak az íztelen teájukat kavargatták elgondolkodván a gyerekek, Emily fontoskodva felpattant, és megindult a kert irányába. Mindhárman felkapták fejüket, s üveges tekintettel meredtek anyjukra, aki csak intett nekik, hogy indulás.

A kertbe kilépve azonnal végigsimította Ginia arcát a csípős reggeli szél, s a halvány rózsák az arcán egy árnyalattal erősebb színt vettek fel. Elgondolkodva kezdte fürkészni a tükörsima hóleplet, s olyan érzés töltötte el, amit még ő maga sem értett. Valamiféle sürgető késztetést érzett legbelül, azonnali tettvágy vált úrrá benne.

 - Nem jössz? – törte meg a csendet Mark az autóból.

 - Ma gyalog mennék az iskolába, ha nem gond – mondta, mire Emily kérdően vonta fel a szemöldökét a volán mögül. – Elfelejtettem, hogy valamit még ma reggel el kell intéznem.

 - Rendben van – felelte némi hezitálás után Emily. – De ne késs el!

Ginia bólintott, majd búcsút intett az autókban ülőknek, s végignézte, ahogyan elnyeli őket Atlanta távola.

Na szép, gondolta magában, most gyalogolhatok az iskoláig. Fogalma sem volt ugyanis, hogy miért maradt ott egyedül, mintha a szavak átvették volna az irányítást.

Azonban a gondolatra, hogy ma megint iskolába kell menni, hogy végig kell csinálnia egy napot, és végignézze Jason lenéző, szinte szánakozó pillantásait, felfordult a gyomra. De minél közelebb vitték lábai, annál jobban érezte a késztetést, hogy valami mást kell tennie. Hívta őt az ismeretlen, és nem tudott ellenállni.

A jól ismert járdáról gondolkodás nélkül tért le a kacskaringós földútra, és csak ment és ment. A földet tanulmányozta, egyszer sem pillantott fel, legmélyebb gondolataiba merült már. S mikor körülnézett, döbbenten konstatálta, hogy ez bizony megint az a rét, ahol novemberben járt. Mintha tudatalattija szántszándékkal terelte volna erre a helyre immáron másodjára.

Rögtön tudta, mit kell keresnie, s szemével újból és újból körbejárta a rétet, alaposan, de a virágokat csak nem találta.

Csalódottan vágódott le a hóba, hanyatt feküdt, s a szürke felhőket kezdte bámulni. A hó egyre sűrűbben hullott, ám Ginia hófehér arcbőrén szinte meg sem látszódtak a pelyhek. Sóhajtott, s visszatekintett a múltba. Mikor Taylor kislány volt, a kedvenc téli játéka volt hó angyalokat készíteni. Követelőzött, néha sírva toporzékolt neki, hogy menjenek ki, és csináljanak párat közösen. Mikor aztán Ginia beleegyezett, az egész utca a kis Taylor kacagásától lett hangos, s mikor az angyalok készen lettek, Ginia és a kislány közösen találtak ki róluk varázslatos történeteket.

Lassan húzta fel bal kezét, egy szárnyat rajzolván a hóba, s sötét hajzuhataga immár teljesen fehérré változott.

Szelíden elmosolyodott. Ha erre járna valaki, talán észre sem venne, gondolta.

Olyan varázslatos! Jobb kezével is lustán szárnyat kezdett formázni, ám egyszerre csak egy gyenge növénybe ütközött meg.  Azonnal térdre pattant, s kisöpörte a hóból a csodás, kék virágokat. Csak bámulta őket, teljesen megbűvölte a virágok erőtlen ragyogása. Karjával átkulcsolta a térdét, s halk, ismeretlen dallamot kezdett némacsöndben dúdolni. Olyan volt ott, mint egy kis tündérke, aki várja, hogy csoda történjen.

 Egyszerre csak óvatos léptek zaja ütötte meg a fülét. Azonnal felkapta a fejét a hólepte földút irányába. Felvonta szemöldökét, mikor meglátta, ki közeledik feléje.

 - Te mit keresel itt? – kérdezte tőle Jason. A kérdés hangsúlyát talán bántónak szánta, de az arcán bűvölet ült ki, mikor Giniára pillantott. Kisvártatva azonban visszatért a jól megszokott fensőbbséges tekintet.

 - Semmit nem keresek – mosolyogta a lány. Jason összevonta a szemöldökét, és törökülésbe helyezkedett Giniával szemben, vészesen közel hozzá. A fiú mosolyt erőltetett az arcára, bár láthatóan igen kemény erőfeszítések eredménye volt ez.

 - Szeretnél esetleg valamit? – kérdezte végül zavarában a lány.

 - Tulajdonképpen igen – válaszolta Jason, majd a mögötte sorakozó, gyenge kis virágok felé nyúlt, s letépett egyet közülük. Ez idő alatt Jason végig Ginia szemébe nézett, majd szó nélkül talpra állt, s eltűnt a földúton.

A lány a homlokát ráncolta. Mit akarhat ezzel Jason? És honnan tudta, hogy itt kell keresnie a virágokat? Hiszen neki egy szóval sem említette, hogy itt találta őket.

Maga is talpra pattant, letépett egy virágot, s követni kezdte a fiút. Persze tisztes távolból, nehogy észrevegye, aminek egyébként még esélye sem volt, hiszen Jason útjuk során egyetlen egyszer sem fordult hátra. Jason titkol előle valamit, és ennek a titoknak van valami köze az ő saját titkához is, és eltökélte, hogy most kideríti mi az.

Így hát követte őt. Így telt el a délelőtt, s a havazás már a délutánba is átnyúlt. Jason pedig meg sem állt, csak ment előre, mialatt Giniának fogalma sem volt már, hogy hol járnak. Megannyi kerületen végiggázoltak már, de Jason csak ment, s a lány sem adta fel.

 Hosszas kutyagolás után végül egy faluszerű, csendes kerületbe érkeztek. A házak régiesek voltak, némely még sárból készült. Mindegyiknek egy szintje volt, sehol egy gazdag ház. A hó már szakadt, a háztetőkre vastag hó súlya nehezedett, s az erdő előtt csordogáló patak is eljegesedett. Egy lélek sem volt az utcán, de még mintha a házak is halottak lettek volna. Az ő körzetük is csendes helynek számított, de mégis mindig sétált pár ember az utcán, na de itt…

Mindezek ellenére azonban teljes nyugalom árasztotta el a lányt, olyan érzés fogta el, mint a tisztáson – otthonérzet. A némán hulldogáló hó, s a békésen szunnyadó falu a legszebb dallamot súgták fülébe, a csendet.

Hamarosan azonban feltűnt az első alak egy kisutcáról lefordulván. Kövér vénasszony volt az, fekete kabátban, ősz haját szoros kontyba tűzve, s sétabotját a hó mélyére szúrva. Mikor elsétált Jason mellett, csúnya arcával elvigyorodott. Mosolyát egy hiányzó fogacska éktelenítette.

 - Ugye épp oda igyekszel? – kérdezte az öregasszony. Jason kurtán bólintott, majd folytatta útját.

S mikor Ginia jobban szemügyre vette a néni arcát, ijedtében felszisszent.

Az arc! Ez az arc olyan fehér, olyan különleges. S a szemek szürkék, s titkokat rejtegetnek. Két ilyen arccal találkozott még csak eddigi élete során – a tükörképe arcával, és Jasonéval. Ez az asszony is olyan hát.

Mikor a lány mellett haladt el az öregasszony, lehajtotta fejét, s hagyta, hogy haja elrejtse arcát, nehogy az asszony esetleg hozzá is szóljon, mert akkor aztán vége, Jason rögtön észre veszi. A néni sűrűn szuszogott, s a lány a szeme sarkából látta, hogy valósággal bámulja őt, de nem törődött vele, s hálát adott az égnek, hogy nem szólította meg.

 A kerület végén jártak már, s csak nem volt szíve itt hagyni ezt az otthonos kis környezetet. Csak reménykedni tudott benne, hogy Jason nem kíván egyhamar távozni a faluból. Jason végül a jeges patak felé vette az irányt, ami elválasztotta a lakóhelyet az erdőtől. Ámde a patak mögött, s az erdő előtt még egyetlen rozoga viskó állott, s habár biztos volt benne, hogy a házacska lakhatatlan állapotban van, mégis füst gomolygott kéményéből.

Jason átgázolt a patakon, azonban Giniának óvatosabbnak kellett lennie, nehogy a vízben zajt csapjon. Ezt követve a fiú belépett a kunyhó ajtaján, Ginia pedig a homlokát ráncolta. Ha laknak is bent, miért nincs kulcsra zárva? De azért ő maga is belépett a viskóba.

 Belül sokkalta jobb állapotban volt, bár erős dohányszag terjengett szerte a házban. Az ajtón belépve egy szűk folyosón kötött ki, s a bejárat mellett közvetlen volt a boltív, amin túl takaros kis szoba bújt, ahonnan jóízű beszélgetések lármája szűrődött ki. Besandított, s majdhogynem felkiáltott, mikor meglátta, hogy tucatnyi ember üldögél bent, s egytől egyig olyanok, mint ő, olyan mások.

Ami azonban még furcsább jelenség volt, az a folyosó túloldalán lévő ajtó volt. Pontosabban nem is ajtó, hanem annak körvonala volt felrajzolva a falra, s kilincs gyanánt egy lyuk volt ütve. Jason is már ott hezitált, nem mozdult, csak idegesen toporogva bámulta az „ajtót”. Ginia attól félvén, hogy hátrafordul, a boltív mögé rejtőzött, de hátra se pillantott az őt bámuló társaságra, csak a fiút figyelte. Végül Jason fogta a virágot, belehelyezte a lyukba, s az ezután történtek hatására a lánynak tátva maradt a szája. Jason ugyanis egyszerűen átsétált a falon.

Tétova lépésekkel közelítette meg a folyosó túloldalát. Megérintette a kezével az ajtót, de nem történt semmi. Valójában azonban pontosan tudta, mit kell tennie.

Így hát áthajította maga is a virágot a lyukon, majd átsétált a falon.

 

 Egy józan gondolkodású ember azt várná el, hogy a házból kilépve az erdőben találja magát, mögötte a kis patakkal. Azonban egészen más dolog történt. A kis viskótól kezdve ugyanis egy teljesen új, kedves falu kezdődött, mögötte az erdő, és sehol Atlanta.

Az érzések azonban, amik elöntötték a lányt, valósággal megszédítették. A boldogság, a béke, a nyugalom; ezek tornyosultak benne leginkább, de ott volt valamiféle furcsa érzés is, mint amikor a rég eltévedt vándor végre hazatér.

Nem érdekelte már Jason, vagy hogy mindez hogy lehetséges, élvezni kívánta csupán a pillanatot, s nyugodtan körbenézni.

Valószínűleg a falu főterén járhatott, egy templom állott a dombtetőn, a domb mellett pedig egy kis fogadó, s egy bolt, aminek az ajtaján ott díszelgett a „rögtön jövök” tábla. Tovább sétált a házak között.

 - Kedvesem – szólt egy barátságos hang a háta mögül. Ginia összerezzent, majd megfordult. Egy zömök nő állt előtte, tejföl szőke haja lófarokba kötve, keze súlyos szatyrokkal megrakodva. Arcát rózsaszínre csípte a hideg, s vékony szemöldökét aggodalmasan ráncolta. – Van valami gond talán? Miért nem vagy a családoddal? Ebben a hónapban nem lehet egyedül kószálni.

Ginia vett egy mély levegőt, s kimondta az igazat.

 - Nekem nincsen családom. – Azzal hátat fordított, s visszaindult a viskó felé.

 - Legalább egy forrócsokoládét igyál meg nálunk. A házam itt van a közelben – mosolygott bíztatóan. És óh, de szívesen elfogadta volna. De hát ki ő, hogy beállítson a nyomorú életével boldog családok otthonába.

 - Köszönöm, nem – mosolygott vissza.

 - Ragaszkodom hozzá! – Azzal a nő átkarolta, a másik kezével a szatyrokat cipelte, s elvezette a házához, ami egy kis mellékutcán található, a Hansen Streen huszonnégyes szám alatt.

 A házba belépve egyből a konyhába találták magukat. Alacsony építésű ház volt, s a konyhát a legnagyobb jóindulattal sem lehetne nagynak és modernek nevezni. Egyszerűen felszerelt volt, ám zsúfoltságig tele, tekintve, hogy egy termetes étkezőasztal is a közepére volt tömörítve. És mégis ettől volt olyan otthonos és kellemes. A tűzhelyen egy fazék forrócsokoládé gőzölgött, s a fal képekkel teli.

A nő lepakolta a szatyrokat, s bekiáltott a nappaliba.

 - Ki kér forrócsokoládét?

Erre persze az egész család kiözönlött, ezzel egy apró hely sem maradt a konyhában. Egy emberként hökkentek meg Giniát látván, csupán a reakciók különböztek.

A szőke hajú, bajuszos apuka, akinek pocakból is akadt bőven, csodálkozva vonta össze busa szemöldökét. Mindezek mellet jóságos arca volt, s kék szemei barátságosságról árulkodtak. Kezében egy két év körüli kisfiút tartott, aki vadul göndörödő szőke tincseit próbálta arrébbpofozni hatalmas tengerkék szeméből, de az folyton folyvást visszahullott. A kicsi csak egy gyermeki kacagással köszöntötte a jövevényt. Mögötte két magas tizenöt év körüli lány álldogált, akik úgy festettek, mint két tojás, azt kivéve, hogy egyikük haja két copfban, a másiké leengedve, s ők annyiban különböztek a család többi tagjától, hogy magasabbak voltak, s hajukban némi vöröses árnyalat is felfedezhető. Gyönyörű arcuk volt, s lerítt róluk, hogy adnak a külsőségeknek, ámbár közel sem olyan felszínesek, mint Taylor. Jóságos természetűeknek néztek ki, bár az elevenség sem hiányzott belőlük. És a család legkisebb lánytagja az apró termetű, Giniával egyidős leányzó, akire a kisöccse jellemei voltak igazak leginkább. Rendíthetetlenül göndörödő, tejföl szőke haja, és hatalmas királykék szemei voltak, bőre pedig éppoly fehér, vagy talán még fehérebb, mint Giniáé. Mégis ő különbözött leginkább a család többi tagjától, ugyanis arcvonásaiban egy cseppnyi kedvesség sem mutatkozott, csak vad rosszindulat és cserfesség, és ezt tette őt ennyire gyönyörűvé.

Az asszony mindenkinek merített egy-egy bögre csokoládét, a család többi tagja pedig feszült figyelemmel bámulta Giniát, aki akkora már pipacsvörös lett. Mikor mindenki elé került egy-egy bögre csokoládé, az asszony így szólt:

 - Szólíts csak Marynek! A férjem Austin Burke. A kisfiunk Dennis Burke.

 - Én Lara Burke vagyok, ő pedig Mandy – vette át a szót a magas, két copfos lány. Felszabadultan, s közvetlenül beszélt Giniával, mintha már évek óta ismernék egymást.

 - Alice – szólt az alacsony, cserfes lányra anyja. Ő csak vetett egy gyűlölködő pillantást Ginia felé, és megrázta fejét. Mary rosszállóan szisszent föl.

 - A lány, aki éppen duzzog, Alice Burke. Te ki vagy?

- Az igazság az, hogy fogalmam sincs – ráncolta homlokát, kétségbeeséssel a hangjában.

 - Talán kitörölték az emlékezeted? – találgatott Lara élénken, s szeme elárulta, hogy vad fantáziálgatásba kezdett.

 - Nem… én… nem emlékszem semmire. – Ginia tudta, hogy ennél többet nem mondhat senkinek, ám ez most mégis olyan nehéz volt neki.

 - Mondom, hogy kitörölték az emlékezeted! Nem emlékszel rá? – lelkesedett tovább.

- Te idióta! – szólalt meg türelmetlenül a haragos Alice. – Ő egy drezol, akinek a földi levegő elnyomta az emlékeit. – Ginia szívverése hirtelen megállt.

 - Honnan tudtok a Drezolról? – szólt egy szólammal magasabban. Eddig oly féltve őrizte ezt a titkot, most pedig a legnagyobb könnyedséggel ejtette ki ez a tapintatlan lány itt előtte. Hány évnyi titkolózás, zárkózottság eredményét tette most tönkre, és még csak kellemetlenül sem érzi magát miatta Alice!

 - Ki ne tudna róla? – felelt unottan.

- Eddig senki sem tudott róla…

 - Honnan szalajtottak téged ide? – tette fel a kérdést Alice gúnyosan. Olyan, mint az ördög, fintorodott el.

 - Atlantából – felelte Ginia foghegyről. Erre mindenki felkapta a fejét.

 - Úgy érted ingorblandből? – kérdezte megszeppenve Mandy.

 - Kislányom! Hányszor elmondtam, hogy ne merd a gúnynevén szólítani a közönséges halandók világát?! – szidta meg Mary a lányát, Ginia pedig már semmit sem értett.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés