Tükörsima volt a tengervíz a hűvös tavaszi éjszakában, s az egyre csak kerekedő hold és az apró gyémántokként ragyogó csillagok olyan pontossággal rajzolódtak ki rajta, mintha a felszín alatt egy másik világ rejtőzne, egy másik égbolt csodás végtelensége nyújtózkodna azon túl, s ez az a pont, ahol a két világ találkozik. Mély álomba merült a tenger.

Fehér vitorlák tűntek fel a horizonton, majd pedig egy hatalmas hajó bukkant fel a messzeségből. A tenger apró hullámokkal fogadta a vándort, a csillagok varázslatos módon táncolni kezdtek a felszínen, s ha már elég messze haladt a hajó, újból elbóbiskoltak. A Suttogó némán siklott a vízen, álomba simogatta csupán a tengert, eszében sem volt felzaklatni.

 Bo kormányos görcsösen markolászta a kormánykereket, s üveges szemekkel bámulta az égboltot. Mérges is volt, meg nem is, rákiabált volna társaira, de keblére is ölelte volna őket. Ó, hogy szunyókálna ő is, akár a többi huszonhárom! Már harmadik napja ő az éjszakai kormányosa a Suttogónak, pedig rajta kívül még négyen értenek a hajók kormányzásához. Ráadásul Bo a legidősebb a huszonnégy közül. Egykor vörös szakállát hófehérre festette az idő, a vaskezek most ráncosak, s olykor meg-megremegnek, és tekintélyes pocakot is növesztett az idővel. Világoskék szeme azonban mit sem vesztett egykori méltóságából, s most a végtelennyi eget tükrözte. Mindaz, ami a hatalmas mélységű tengeren tükröződött, ott ragyogott az öreg szemében is, csupán kicsiben. Valóban jól esett volna, ha valamelyik társa elvállalta volna a terhes, fárasztó éjszakai kapitányságot, de hát hadd aludjanak csak a fiatalok, öreg ő már, nappal csak a terhére van mindenkinek.

Egy hullócsillag szelte át az eget, néhány pillanatig tartott csupán, mégis szemet gyönyörködtetően szép volt. Bo kormányos arcán szelíd mosoly jelent meg, szája megremegett az elfojtott örömtől, szeme pedig fátyolos lett ugyan, de könny nem csordult ki rajta. Milyen távol is van ez az ezüstös gyönyörűség, mégis képes beragyogni a sötétséget. Épp olyan, mint az emlékek. Itt, messzi tengereken oly messze kerültek az otthontól, az apró kis családjától – feleségétől, s unokájától. Ők az ő saját hullócsillagai – elérhetetlen a távolság közöttük, mégis elég csupán egy apró emlék, a feleségének időtlenül csillogó szeme, vagy kis unokájának boldog kacagása, és máris meglátja a fényt a dermesztő ürességben.

Ekkor azonban erősebben markolta meg a kormánykereket, elszántan ráncolta homlokát, s mély levegőt szívott. Határozottan hajolt előre, mintha gyorsabban kívánna haladni, de ő maga is tudta, a kapitány megtiltotta a sebes tempót.

De mit tehetne? Elkapta a hév. Volt neki ugyanis egy fia, őt azonban megölték a királypártiak, mert szólni merészelt a haza becsületéért. Ezért is vannak már hónapok óta úton, ezért vannak távol családtól, az otthontól. A haza becsületéért.

 A fedélzet nyugati végében magaslat állott, ahonnan egy szoba nyílt. Ez volt az egyetlen a fedélzeten, a többi mind lent volt, a fedélzet alatt, ámbár azok sem nevezhetőek szobáknak, csupán hálótermeknek. Lentről horkolások hallatszottak, csakhogy Bo kormányoson kívül még egy személy nem merült az álmok békés, mély tengerébe. Az illető a fedélzeti szoba tulajdonosa volt, Mikkel.

Egy hanyagul bevetett ágy, egy olajzöld szőnyeg, ütött-kopott, apró szekrény, amin néhány könyv, egy régi nyaklánc, és a ládája hevert, valamint egy íróasztal, ami fölött ezekben az órákban is könyökölt. Ennyiből állt csupán a szoba. Az íróasztalon égett a mécses, Mikkel pedig egy rongyos könyvet tanulmányozott át újra és újra, mint ahogyan azt az elmúlt hónapok alatt számtalanszor megtette már, és biztos volt benne, hogy kismilliószor megteszi még a jövőben is. Szőkésbarna haja mostanában örökké kócos a tengeri széltől, arcát borosta nőtte, szürkéskék szemével pedig csakúgy falta a szavakat, de csak nem jött rá az összefüggésekre. Magas homlokát ráncolta, majd türelmetlenül felsóhajtott. Termetes, izmos teste nem vágyik már a szoba zártságára, ifjú szelleme majd szétrobban az energiától! De nem tehet mást. Huszonhárom társa várja parancsát minden nap, hónapok óta.

Ó, fogalmazna pontosabban ez az átkozott hajónapló! Még az egyik őse hagyta ezt fiára, az pedig annak a fiára, s így ment egészen addig, míg Mikkel tulajdonába nem került. Egy napló ez, ami az őse hajózásait írja le, amint Európa déli partját járják be, nyomukban a vikingekkel. Mégis ez az egyetlen nyom, amin elindulhatott a huszonöt fős kis sereg, akik elhatározták, visszaszerzik a dicsőséget Dániának.

Őrültség, egy ostoba kitaláció. Így fogalmaztak a királypártiak arról a legendáról, ami magában hordozza az egyetlen lehetőséget, hogy újra felragyogjon az ország. Ennek a legendának főszereplője egy régvolt király, Kétfogú Harald, akit még a vikingek is féltek. Ezen legenda nyomába indult el Mikkel csapata a Suttogóval, hogy visszaszerezhessék az ősi király dicső vérvonalának hatalmát, s Dánia újból felvirágozhasson, mint egykor régen, s ezzel az otthon dúló polgárháború is végre véget érjen. A királypártiak azonban a nyomukban vannak, s minden áron igyekeznek megakadályozni, hogy a Suttogó hajósai visszaszerezzék az ősi király leszármazottjának hatalmát.

 Mikkel panaszosan sóhajtott, majd visszalapozott egészen az első oldalig, és halkan felolvasta a bevezetőt:

 - Hajóra, Fiam, ez apámnak könyve,

   Vár reád síró asszonyának könnye.

Türelmetlenül csóválta meg fejét. Ez a két sor említi csupán a síró asszonyt, ami a legenda egyik legfontosabb része, de a további oldalakban egyetlen szót sem szól többé róla. A napló csupán az őse érzéseit, a vikingekkel vívott furfangos harcaikat, az ő és két barátjának szerelmét jegyzi le, semmi mást.

 - Lehet, hogy valóban őrültség – csóválta meg fejét. – Talán fel kellene hagynom vele.

A szekrényen nyugvó nyaklánc hirtelen hangos puffanással egy könyvnek ütközött, Mikkel pedig riadtan kapta fel fejét. A régi medál láttán azonban elszorult a torka.

Igaz, a naplót követve nem olyan régen kikötöttek egy spanyol városban, ahol hamarosan rá is bukkantak az egyik nyakláncra, a legenda egyik ereklyéjére, mégis szörnyű titkokat hordoz magában. Óriási áldozata volt, s Mikkel rendíthetetlen hite a szent ügyben azóta remegő lábakon áll. Ez a siker ugyanis Anders életébe került, az apró csapat huszonötödik tagja, Mikkel legjobb barátjának élete volt az ár, s egyre csak azt a kérdést latolgatja a kapitány, megérte-e. Mérhetetlen magány öntötte el, mindahányszor arra gondolt, hogy tulajdonképpen ő a felelős barátja haláláért.

Mióta Anders elment, néha furcsa dolgok történnek a hajón, leggyakrabban Mikkel körül. A matrózok, különösképpen a két legifjabb, a tizenhat éves Kasper és Jesper olyan elméletet koholtak ennek megválaszolására, miszerint Anders lelke a hajón lézeng, hogy bosszút álljon rajtuk. Nevetséges, teremti le őket ilyenkor mindig Mikkel, Anders a valaha élt legjóságosabb ember volt, és erről nem nyithattok vitát, szokta mondani. Ilyenkor a két fiú restellően hajtja le fejét, majd, ha már a kapitány elég messze jár, tervezgetni kezdik az újabb szeánszokat.

 - Biztosan megremegett az öreg Bo keze a kormánykereket szorítva, és a hajó elmozdult – magyarázta meg magának, s bizalmatlanul méregette a nyakéket. Ezután megnyalta két ujját, s eloltotta a mécsest, így teljes sötétségbe burkolózott a Suttogó. Mikkel pedig ágyába bújt, s egy ideig még némán bámult ki a kerek kis ablakon, a csillagos égre. Egészen biztos volt benne, hogy Anders is onnan néz most le rá, nyugalomra lelt odafent, s nem bolyong közöttük. Megérdemli a nyugalmat.

Jobboldalára fordult, és hagyta, hogy elnyomja az álom. Holnap megérkeznek Venustas szigetére, és ha a napló igazat mond, ott vár rájuk a következő ereklye.

*

 Nem sokkal azután ébredt reggel Mikkel, hogy a felkelő napnak első sugarai beillantak az ablakon, s vidáman játszadoztak a kapitány arcán, kellemes tavaszi meleggel simogatva. Ekkor aztán felkelt, bele-bele lapozott még a hajónaplóba, majd gondosan ládája oltalmába rejtette sok egyéb holmijával együtt, a medálra különösen odafigyelvén.

Mikor kilépett a szoba állott melegéből, mélyet lélegzett a friss reggeli szellőből, majd pedig felmérte, mi történik a fedélzeten. Az öreg Bo kormányost éppen akkor váltotta le Nikolaj kormányos, Mikkel pedig átlátván a helyzetet, sokat tudóan vonta fel világos szemöldökét. A nyakigláb, szőke hajú Nikolaj a legnagyobb munkakerülő közülük, pontosan tudja ő maga is, hogy egy órán belül a hajó kiköt Venustas szigetén. Csupán azért veszi át most a kormánykereket, hogy amikor újra hajóra szállnak, az éjszakai kapitányság alól felmentse magát arra hivatkozva, hogy a legutóbbi alkalommal is ő vezette a hajót. No rendben van, gondolta, a következő három éjszaka a hajón ő lesz a kormányos. Jó néhányan a hajó feladataiban segédkeztek, páran tétlenül mászkáltak és bámulták a messzi kékséget, ketten azonban más elfoglaltságot találtak. Kasper és Jesper a fedélzetnek egy gerendáját fűrészelték le, hogy aztán a szerzett faanyagból apró, szúrós nyilakat készítsenek, s mikor senki sem figyel rájuk, hátulról szurkálják vele az embereket, s váltig állíthassák, a hajón csakugyan kísértet jár, mert nekik bizony semmi közül a dologhoz.

 - Mihasznák! – kiáltott rájuk Mikkel dühösen. Erre mindketten riadtan felpattantak, Kasper pedig maga mögé hajította a fűrészt. – Mit csináltok már megint?

 - Mi, Mikkel kapitány? – kérdezte meglepetten Jesper. A két fiú majdhogynem annyira hasonlítottak egymásra, mint két tojás, a különbség annyiban mutatkozott, hogy Kasper fél fejjel magasabb volt, haja vöröses szőke, míg Jesperé aranyszínű, de mindkettejük arcán szeplők sokasága mutatkozott, zöld szemükben komiszság csillogott, s arcvonásaikat mintha ugyanazon művész keze alkotta volna, így hát megtévesztő volt a hasonlóság, pedig még csak nem is voltak testvérek.

 - Igen, igen, ti!

 - Mi, uram, semmit – válaszolta határozottan Jesper.

 - Ne mondd, hogy semmit, te csirkefogó, amikor a saját szememmel láttam, hogy a gerendát fűrészeltétek. Mi történt legutóbb, mikor hajót szereltetek?

 - Majdnem elsüllyedt a Suttogó – felelte habozva Kasper.

 - Ha még egyszer meglátom, az éhes cápák főfogásai lesztek mind a ketten, mert kihajítalak benneteket a nyílt tengeren – mondta.

 - Értettük, Mikkel kapitány – bólogatott Kasper, majd Mikkel a hajó nyugati oldalához sietett, s a korlátra könyökölt. Nem sokkal később újból heves, kapkodó fűrészelést hallott, de úgy döntött, jobb, ha nem foglalkozik a dologgal. Lehunyta hát a szemét, és elszámolt tízig.

 Kis idő múlva egy apró sziget tűnt fel a horizonton, ámbár a világítótornyot régebb óta látták már. A kapitány kihajolt a korláton, hogy jobban szemügyre vehesse a szigetet, s mikor megbizonyosodott afelől, hogy jó helyen járnak, elkiáltotta magát:

 - Nikolaj kormányos! Előttünk Venustas szigete. Megérkeztünk.

 - Értettem, Mikkel kapitány – bólintott, és a szigetnek vette az irányt.

Venustas egy egészen apró város volt, Itáliához tartozott ugyan, de messze eső sziget ez. A kereskedőknek azonban fontos megállópont, adtak is el itt árukat, de a legfőbb hasznuk az, hogy itt rejtették el a tiltott áruikat, amit nem engedtek be az országba, s mikor továbbálltak, csak vissza kellett jönniük a szigetre, felvenni azt, és már mehettek is tovább. Éppen ezért kereskedőhajók sokasága pihent a kikötőkben, s a piac valósággal nyüzsgött a hangos lakosságtól. A legtöbb helybéli latin vérű volt, de akadt sok más európai is. Ez azonban nem jelentett problémát a Suttogó csapata ugyanis több nyelven beszélt folyékonyan, és az olasz is köztük volt.

Társainak legtöbbje is a korláthoz sereglett, s így nézték a mozgalmas kis városkát. Ahogy elhaladtak a part mellett, egy aranyfogú vénember vigyorgott rájuk, akiről már az első pillantásra lerítt, hogy sötét ügyletek okán tartózkodott a szigeten. Még le sem szálltak a hajóról, lelkes árusok máris kihagyhatatlan ajánlatokat tettek, s fűzős ruhás, feketehajú lányok integettek a legénységnek. A kikötőmester heves mozdulatokkal jelezte Nikolaj kormányosnak, hol köthet ki, s miközben egyre lassabban siklott a hajó, a csapat egyre csak izgatottabb lett, hogy végre újból szárazföldre léphetnek, emberek között járhatnak, és feltüzelte őket a remény, hogy talán itt meglelik a második nyakéket. Jesper hirtelen mozdulattal mutatott a sziget felé Kaspernek, mire Mikkel is odakapta tekintetét. Egy világosbarna hajú lány igyekezett a hajó mellett egy kosarat cipelve, hosszú ruhája éppoly fehér, mint bőre, s kíváncsian tekintett fel tengerkék szemével a hajóra. Mikor pillantása találkozott Mikkelével, zavartalanul fordította vissza fejét az útra, s folytatta sebes lépteit.

 Mikkel hagyta el elsőként a Suttogót, mögötte libasorban haladtak a többiek a keskeny mólón, s a város egyik főembere, az olasz származású Carlo már várt rájuk. Amikor már mind a huszonnégyen a nyüzsgő kikötő szélén álltak, Carlo nyájasan elmosolyodott.

 - Isten hozott benneteket Venustas városában – mondta. – Amint megkaptam Mikkel levelét, a legjobb szobákat foglaltam le a fogadóban, s a legkiválóbb borokat rendeltem meg nektek. Ennek a közösségnek történelme sokat köszönhet őseiteknek, mi ugyanis nem felejtettük el, hogy ők védelmezték a mi atyáinkat és anyáinkat sok-sok évvel ezelőtt a vikingek támadásaitól. – Mikkel savanyúan elmosolyodott. Pontosan tudta, hogy Carlo családja csupán néhány nemzedéke él itt, a tekintélyes juss reményében, amit meg is kaptak. – Így tehát tegyétek, mi kedvetekre való, s maradjatok csak, ameddig jónak érzitek! Az egész sziget örömmel lát el benneteket.

A hajóról látott, kosarat cipelő, fehérruhás lány némán sietett Carlo mellé, s alaposan végigmérte a csapatot. A férfi türelmetlenül tekintett a lányra, majd mosolyt erőltetett arcára.

 - Kívánsz esetleg valamit mondani? – A lány hosszú hajába kapott a szél. Csupán egyetlen vékony fonatot viselt, ezen kívül az egészet leengedve hordta.

 - Ezt a szüleim küldik – mondta végül, és letette a kosarat Carlo lába elé. – Illetve várják önt vacsorára.

 - Köszönöm, drágám. Remélem, te is ott leszel.

 - Természetesen – bólintott tisztelettudóan, majd a gyönyörű lány egyetlen pillantást vetett Mikkelre, s sietős léptekkel távozott.

 - Akkor hát mindent köszönünk – lépett előre a kapitány. – Nekünk pedig…

 - A lányok elkísérnek benneteket a fogadóba – mutatott a három olasz lányra, majd halkabbra fogta hangját, hogy csak Mikkel hallhassa. – Nekünk pedig magunk között kell a részleteket megtárgyalnunk, hogy senki se hallja. Menj velük, pihend ki magad, majd gyere el délután a hivatalba, ott mindent megbeszélünk. – Mikkel egyetlen bólintással válaszolt, majd csatlakozott társaihoz, s megindultak a fogadó felé, a csinos lányokat követve.

 A fogadó igazán aprócska volt, ahogy minden más is a szigeten. Alig tizenöt szoba volt kiadó, így aztán a legtöbben osztoztak a szobákon. Mikkel ezután hagyta társainak, hogy elvegyüljenek a lakosság között, egyenek, igyanak, szórakozzanak, elvégre hosszú volt a hajóút, s ők azóta nem jártak más társaságban, csak a maguk huszonnégyesében. Mind tudták, hogyan szól a terv – Mikkel először a város főemberétől próbálja kideríteni, tudnak-e valamit a nyakékről, s kompromisszumok útján megszerezni. Mindeközben a csapat többi tagja a helyiektől próbálja kideríteni, kinél lehet az ereklye, ennél pontosabb tervek azonban nem álltak rendelkezésükre.

Mikkel szobája valamivel nagyobb volt, mint a többieké, s az ablaka is a sziget szíve felé nyílott, túl a város nyüzsgésén ugyanis egy hegy magaslott. Nem volt ez nagy, de az erdőn túl, a hegytetőn apró építmények látszottak.

Hát persze, ismerte fel rögtön, erről már olvastam! A ládájához kiesett, s sebes tempóban kereste elő a rongyos naplót. Némi lapozgatás után rá is talált a keresett bejegyzésre:

„Csak feküdtünk a parton, s néztük a ragyogó holdat. Az teljes volt, s egész. Jobbra tekintettem, ő pedig rám mosolygott. Visszamosolyogtam, és rögtön éreztem, most, hogy ő itt van mellettem, én is épp olyan vagyok, mint az esti égbolt ura, a hold. Teljességemben ragyogtam, mert ő ott volt velem. Egyszer csak távoli hajók fénye tűnt fel a messzeségben.

 - Kik lehetnek azok? – kérdezte kétségbeesve Audria.

 - Valószínűleg a vikingek – sóhajtottam.

 - Fel fogják dúlni a várost? Egyszer már megtették.

 - Akkor meg is védtünk benneteket – nyugtattam meg. – Nem kell aggódnod. Egész utunk során követtek minket, de egyszer sem szálltak partra. Olyan ez, mintha csupán kémlelnének minket. – Ezután sokáig csak hallgattunk, s mint ahogyan azt jósoltam, a távoli hajók lehorgonyoztak a messzeségben. Sok idő múlván szólalt csupán meg újból.

 - El fogsz menni? – kérdezte. Némán néztem rá néhány pillanatig, majd feleltem:

 - Nem tudom még, mit hoz a holnap. – Ekkor Audria arca felragyogott, mint egy csodálatos angyalé.

 - Kívánod tudni? Szeretnél beletekinteni a jövőbe?

 - Lehetséges ez? – ütköztem meg. Hallottam már a sziget különös legendáiról, de nem gondoltam valósnak őket. Audria válaszul megragadta a kezem, s a város irányába vezetett. – Hová megyünk?

 - Túl a városon, fel a hegyre – mondta lelkesen, s csak ment tovább rendíthetetlenül. Ekkor megtorpantam.

 - Az asszonyok megtiltották, hogy a hegyre menjen legénységünk, mert az erdőben állításuk szerint az őslakosok laknak, s a hegy tetején van a tanyájuk. – Erre kacagni kezdett.

 - Az a mi szent hegyünk. Az asszonyok az őseink szellemeit nevezik őslakosoknak, s kísértethistóriákat koholva próbálják távol tartani az idegeneket a kincsünktől – magyarázta.

Hosszú volt az út a hegy tetejére, s a sötétség leple alatt démonok tűntek fel ott, ahol nem volt semmi, s hangok riogattak a némaságban. Fáradalmas gyaloglás után végre felértünk, s megszemléltem a környezetet. Kétség kívül gondozták a helyet. Egy templom volt emelve a rét közepén, szobrok azokról, akik bátorságukkal, s becsületükkel tettek a hazáért, s egy sírkert. Ez a hely volt a sziget temetője. Egy bagoly kezdett huhogni, mi pedig összerezzentünk. Ezután vezetett tovább, egészen egy szikláskert tövéig, ahol egy szökőkút folydogált. Egy márványból faragott angyal öntötte aranyvödréből a vizet, s mellette három hajóst ábrázoló szobor tekintett mélabús ábrázattal a nagy kehelybe, ahová az angyal öntötte vizét, a kehelyből pedig patakként folyt tovább, le a városba, hogy aztán a tengerbe torkolhasson.

 - Ezt még őseink alkották a római időkben – mondta halkan. – Az angyal Lunát ábrázolja, a hold istennőjét. Ha a kehelybe nézel, olyan dolgoknak tudója leszel, aminek senki más nem lehet birtokában ezen a világon. De jól vigyázz! Csak egyet kívánhatsz látni, különben az ég megbüntet. Híre kélt a birodalomban a kútnak varázsa, s hajósok érkeztek, hogy megtudhassák a teljes világnak jövőjét. A legenda szerint abban a pillanatban, mikor beletekintettek a vízbe, Luna haragos szempárja jelent meg előttük, s azok nyomban kővé dermedtek – mutatott a három hajósra.

 - Mit mutat hát a kehely? – kérdeztem habozva.

 - Amire megkéred – felelte Audria szelíden. – Csak gondolnod kell valamire, és a kehely emlékeket mutat majd neked.

 - Miféle emlékeket?

 - Emlékeket a múltból és a jövőből. S majd ősök szellemei jelennek meg körülötted, akiket senki sem láthat. Szellemek, akik régmúlt időkben éltek, akik még csak ezután fognak élni, és akik sohasem fognak létezni. Szellemek, akik késztetni fognak arra, hogy úgy cselekedj, ahogyan azt a kehelyben láttad.

Mikor elhallgatott, mély lélegzetet vettem, s beletekintettem a kristálytiszta víz tükrébe. Az érzés leírhatatlan volt. Mindaz, amit láttam, mindaz, amit hallottam, vízió volt csupán, mámor és téboly, mégis minden valódi és igazi. Egy percet mélázhattam a kehelyben, majd pedig a csillagok felé emeltem fejem.

 - Mit láttál? – kérdezte Audria.

Ekkor a szemébe néztem, de nem szóltam egy szót sem. Könnytől lett fátyolos két tengerkék szeme, s tudta pontosan, milyen jövő vár ránk.”

 - Ostoba vénember – kiáltott fel haragosan Mikkel. – Tündérmesékkel írja tele a lapokat, de az ereklyékről egy szót sem szól – csapta be a naplót, s az ágyra hajította.

Indulatosan rontott ki az ajtón, azzal a határozott céllal, hogy a Carlóval esedékes találkozója során pontot tehet az ügy végére egyszer s mindenkorra.

 Mikor kilépett fogadóból, azon nyomban egy matrózába, Hansba ütközött, akit e rövidke idő alatt is megrészegítettek a sziget borai.

 - Mikkel kapitány – kezdte harsogni, s tisztelgésbe kezdett. Mikkel égnek emelte szemét, s arrébb lökte társát. Hans azonban utána kiabált: – Mikkel kapitány, fontos hírem van! Komoly okom van feltételezni, hogy egy Erminia nevű nőszemélynek birtokában találhatjuk a nyakéket, ő ugyanis legalább olyan csinos, mint ahogyan azt a naplóban is olvashattuk.

 - Ez fantasztikus. – Mikkel csupán ennyit válaszolt, majd sietős tempóban szelte át a várost, mígnem a hivatalhoz ért. Carlo már várt rá, s mikor a kapitány megérkezett, magukra csukta az ajtót. 

 - Megfelelőek a szobák? – kérdezte. Mikkel szembe fordult a férfivel, s alaposan végigmérte. Carlo alacsonyabb volt nála, de ez nem volt különös. Kevés emberrel találkozott eddig, aki nála magasabb lenne. A harmincas éveiben járó férfi azonban pocakot eresztett, arcán erősen érződött a szesz szaga, s fényes fekete haja hátrafésülve, arckifejezéséről pedig valósággal lerítt a lenézés és a nagyképűség. Mikkel gyűlölte az ilyesfajta embereket.

 - Természetesen – bólintott. – De kérlek, ne kerülgessük a témát. Pontosan tudod, miért jöttünk a városodba.

Carlo elmosolyodott, amiért neki tulajdonította a várost, a szekrény egyik ajtajához lépett lassan, s kivett egy üveg bort. Ezt követően elővett a drága szövetű nadrágjának zsebéből egy kulcsot, s egy másik ajtóhoz ment, kinyitotta, s két aranypoharat vett elő. Mikkel látta, hogy rengeteg értékes étkészlet, pohár és ékszer van még abban a szekrénybe elzárva, s szinte biztos volt benne, hogy ezeket tisztességtelen úton szerezte. Carlo a két aranypohárba bort töltött, egyiket az asztal azon végéhez helyezte, ahol Mikkel ült, a másikat pedig kezében tartván az asztal túlsó végében foglalt helyet.

 - Ami azt illeti, barátom, nincs ötletem, hogy miért érkeztél – mondta végül.

 - Azt mondtad, megkaptad a levelet.

 - Ó, hogyne. Csakhogy nem fogalmaztál elég pontosan. Annyit írtál csupán, hogy a városom egyik lakosának birtokában van egy ereklye, ami Dánia jogos tulajdona, és a segítségem kéred ennek visszaszerzésében, mert a hazád nagy veszélyben van – foglalta össze. – Adj hát pontos leírást a helyzetről, és hogy mire lenne egész pontosan szükséged!

Mikkel elfojtotta savanyú fintorát. Carlo pontosan ismeri Dánia helyzetét, csupán hatalmát kívánja fitogtatni.

 - A hazámban polgárháború dúl, ahogyan azt te is tudod. – A férfi gúnyosan bólintott. – A lakosság két részre szakadt, s szörnyű öldöklés kezdődött. Dán fordult dán ellen, testvér árul el testvért. Vannak, akik hű hívei a királynak, s vannak, akik őt teszik felelőssé Dánia hanyatlásáért. Én magam is, és seregem is utóbbiak közé tartozunk, és a királypártiak minket lázadóknak hívnak, mert feltett szándékunk, hogy visszaszerezzük Dánia régmúlt dicsőségét.

 - És hogy kívánjátok ezt elérni? – kérdezte Carlo, s szánakozó pillantást vetett Mikkelre.

 - Több száz évvel ezelőtt egy hatalmas király ült hazám trónján. Kétfogú Haraldot történelmünk legnagyobb királyának tartjuk számon mi, a lázadók. Fénykorát élte akkor Dánia, s nem volt nép, ki szembe mert volna fordulni Harald akaratával. Kétfogú Haraldra azonban nagy hatással volt egy bizonyos Poppo püspök, aki arra késztette őt, hogy vegye fel a kereszténységet, s vezesse be ezt a vallást országában. Ezt meg is tette, ekkor azonban a vikingek szörnyű haragra gerjedtek, s megfosztották a királyt hatalmától, és egy új, a vikingeknek tetsző, gyengekezű uralkodót ültettek a trónra.

 - Hogyan tudnék én ezen segíteni?

 - Harald a rúnakövek megszállottja volt, egy valóságos gyűjteményt tartott fenn. A kereszténység kihirdetése után a vikingek elrabolták három legszebb rúnakövét, és a legenda szerint ebbe zárták be a király lenyűgöző hatalmát. Ezután Harald palotájában, a síró asszony szobrában három könnycseppként illesztették a márványba a köveket, s ezáltal a hatalom a szoborba szállt, s egészen addig nem kerülhet vissza Harald utódjának birtokába, míg ezeket a köveket újra nem egyesítik ebben a szoborban. A rúnaköveket a vikingek három különböző kikötővárosban rejtették el, s egy itt található, Venustas szigetén, ezt szeretnénk megtalálni.

 - Ha szabad megkérdeznem, neked mi ebből a hasznod?

Mikkel nem tudott elfojtani egy diadalittas mosolyt. Mennyi mindent árult el ez a kérdés erről az emberről! Tömör kapzsiság és önzés tartja egyben, akinek még sejtelme sincs, mit jelent a szó, hazaszeretet, s sohasem érezte a szépségét önzetlenségének, amit az otthonáért tett. Legszívesebben ő vetne rá most szánakozó pillantást. Carlo családja hátat fordított Itáliának, mert az nem biztosított nekik megfelelő anyagi javakat, s önző érdekekből Venustas városába költöztek, így egyik hely sem igazán az otthona. Lehet az embernek bármekkora vagyona, gazdag csak akkor lehet, ha a hazája szerető ölelésében érezheti biztonságban magát.

 - A hasznom, barátom? – kérdezte leplezett undorral az arcán. – A hasznom a haza dicsősége. – Carlo arcán értetlenség ült ki. – Ha a síró asszony szobrában mindhárom követ egyesítem, a legenda szerint a királyi hatalom, s a dicsőséges uralkodási szellem visszaszáll Kétfogú Harald utódjára, letaszítván a jelenlegi királyt, s újból elhozza Dánia fénykorát.

 - Növekedne ettől gazdagságod? – kérdezte megvetően Carlo.

 - Attól függ, mit nevezel te gazdagságnak. Az én gazdagságom, ha a hazám hatalmas, dán honfitársaim boldogok.

 - Meg kell, hogy törjem ifjonti lelkesedésed, én ugyanis nem segíthetek neked.

Mikkel azt asztal alatt ökölbe szorította kezét, mégis kimért hangon válaszolt:

 - Megtudhatom ennek okát?

Carlo felkelt az asztaltól, s kiitta poharát, holott Mikkel még egy kortyot sem ivott.

 - Meg kell értened valamit, barátom. Az életben minden múlandó, nincs olyan dolog, ami örökké tartana. A hit meginog, a bátorság elvész, az akarás megapad, a tudás eltemetődik, a becsület elszáll. Hidd el, minden erkölcsi értéknek megvan a maga határa, amin túl semmivé válik e csupa nemes fogalom. Pontosan tudom, hogy a vagyonom, a gazdagságom egy napon elszáll, ha nem is az én tulajdonom alatt, de lesz majd egy örökösöm, aki mindent elherdál majd. De ha létezik olyan dolog, ami biztos, ami állandó és maradandó, akkor az a múlt. A múlt a jövőnek mutat példát, a tegnapból tanul a ma, a mából a holnap, s ami megtörtént, soha nem lehet már semmivé tenni, lerombolni. Ez az élet egyetlen szilárd alapja.

A nagyapám egyszerű parasztember volt Itáliában. A nagyanyámmal együtt szakadt ruhákat hordtak, ócska kunyhóban éltek, s kemény harcot vívtak minden egyes betevő falatért. Nem sokkal apám születése után sötét ügyletekbe keveredett, s egy tárgyalás fejében költöztek erre a szigetre, apámat pedig arra nevelték, hogy eleget tegyen ennek a megállapodásnak. Ennek a megállapodásnak a kulcsát őrzöm én még most is. Ez az ügy sokak szerint bemocskolta a lelkünket, de valójában semmit sem számít. Fényűző pompában élünk, s az egész sziget fejet hajt előttünk. Az emberiség az idő múlásával elfeledkezik a nagyemberek hibáiról, csak a fényességük és hatalmasságuk marad meg az emlékezetükben. A nagyapám kompromisszumok és fárasztó munkálatok árán szerezte meg nekünk hajdan a dicsőséget, s ha most hibát is követek el, de nem mondok le erről, még ha ennek az is az ára, hogy elárullak téged. Nehéz időket élünk, a gyenge elbukik, az erős pedig saját magára támaszkodva maradhat talpon.

 - Tehát nem segítesz nekem?

 - Nem segíthetek – sóhajtotta.

Mikkel összevonta szemöldökét, mélyet lélegzett, majd bólintott, és bármiféle jó modor tanúsítása nélkül kisietett, bevágva maga mögött az ajtót.

 Levegőre volt szüksége. Ilyesfajta elutasításra nem számított. Tudta, hogy Carlót nehezebb lesz meggyőzni, mint a spanyol főembert, de hogy nyíltan kimondja, inkább elárulja, minthogy veszítsen vagyonából? Erre még csak nem is gondolt.

A városban hatalmas volt a nyüzsgés. Nem volt utca, ahol árusok ne próbálták volna túlkiabálni egymást, kecsegtetőbbnél kecsegtetőbb ajánlatokat tenni a gondatlan járókelőknek, s a latin vérű asszonyok és férfiak ne kacarásznának hangosan.

Mikkel úgy döntött, hogy a főutcán sétál végig, s úgy majd kiköt a tengerparton, ahol leül egy kicsikét, és megnyugszik. El is indult, de mikor egy aprócska mellékutca mellett haladt el, egyszerre csak kiáltást hallott:

 - Mikkel!

A kapitány azonnal felkapta fejét, s a kis utca irányába fordította tekintetét. Túlságosan ismerős hang volt ez. De hiszen ez lehetetlen, gondolta, Anders halott. Gondolkodás nélkül fordult le a kis utcára, s kutató pillantásokkal kereste legjobb barátját, holott pontosan tudta, felesleges. Soha nem fogja többé látni őt, ez pedig elméjének egy ostoba tréfája volt csupán. Még a kis utca is tele volt emberekkel, ámbár itt kevesebb volt az árusítás, csupán padokon ültek, beszélgettek és nevetgéltek az emberek.

Mikkel csak ment rendületlenül, mikor sutyorgást hallott meg a közelből. Két lakóház nem volt összeépítve, kicsiny hézag volt kihagyva közte, hogy egy ember épphogy csak átférjen rajta. Ezt azonban csak akkor láthatja meg valaki, ha közben a földet figyeli, ugyanis fél méter magaslata fölött ez a hézag meg lett tömve ládákkal, amiben gyümölcsök voltak. A kapitány négykézlábra ereszkedett, bebújt az alagútba, de olyan apró volt, hogy tovább menni már nem tudott, lába kikandikált az utcára. Az alagút végén megpillantotta a sutyorgókat.

 - Ki tudja – motyogta Kasper, és beleharapott egy almába. – Lehet, hogy még a szoknyáját is leveti.

A kicsi rés a tengernek azon szakaszára nézett, ahol az asszonyok a ruhákat mosták. Jesper térdelt elől, Kasper pedig Jesper vállába kapaszkodva kukucskált ki.

 - Ti már megint miben mesterkedtek? – rivallt rájuk Mikkel, s fülön csípte őket, mire Kasper ijedtében leejtette az almát.

 - Mikkel kapitány, mi csak itt üldögélünk – válaszolta nyugodtan Jesper.

 - Ti valahogy mindig kifelejtitek a tiszteletet, ha velem beszéltek – bosszankodott.

 - Hát nem az előbb mondtam becses neve után, hogy kapitány? – méltatlankodott Jesper.

 - Nyugodjon meg kapitány, és egyen egy almát – mondta Kasper, s kivett a ládából egy gyümölcsöt. Mikkel már épp rájuk kiáltott volna, mikor Jesper válla fölött megpillantott egy világosbarna hajfonatot.

 - Az ott az a lány, akit a hajóról láttunk? – kérdezte, s nyújtogatni kezdte nyakát, hogy jobban lássa.

 - Nem, akit ott tetszik látni, kapitány, egy angol kereskedőnek a lánya – válaszolt Jesper.

 - Maga leskelődik? – hallatszott a hátuk mögül egy magas hang. Mikkel azonnal fölpattant, szemben a lánnyal, akit keresett, Kasper és Jesper pedig kikukucskáltak.

 - Nem, én csak beszélgettem a társaimmal – mondta zavarodottan.

 - Ott kell azt? – szidta meg a lány. – Láttam, hogy az asszonyok felé tekintget.

 - Ne haragudjon Mikkel kapitányra, kisasszony, épp magát kereste – informálta Kasper, mire Mikkel lesújtó pillantást vetett a fiúra.