Mikkel tanácstalanul toporgott ládája előtt, és azon tanakodott, hová vigye majd Emit az este, és hogy mit viseljen. Aztán végül legyintett egyet, s leheveredett az ágyra. Elvégre csupán ki kell kérje a lányt a nyomozásra hivatkozva, s bizony furcsa lenne a szülei szemében, ha ezt elegánsan kiöltözve tenné.

Ebben fogalmazódott meg a második probléma – Emi szülei. Mikkel meglátása szerint a szülők meglehetősen szigorúan nevelik a lányt. Ámbár még nem találkozott velük, látta, hogy Emi túlzott udvariassággal beszélt Carlóhoz, dacára, hogy a napnál is világosabb volt a tény, hogy Emi nem kedveli őt, mi több, tart tőle!

Vajon elengedik-e majd a szülők gondosan óvott lányukat egy suhanccal? Mikkelnek eddig szilárd meggyőződése volt, hogy ő maga egy érett, komoly fiatalemberré cseperedett, s ezalatt a pár hónap alatt a hirtelenjében ránehezedett felelősség még erősebbé kovácsolta őt, de ez a rendíthetetlen önbizalom oly gyorsan illant el, akár egy ezüstös hullócsillag szeli át a végtelen eget, s most úgy érezte, csupán egy mihaszna kölyök, se több, se kevesebb. Páni félelem fogta el, s idegesen felpattant.

Az öreg Bo, majd ő elkísér, hitelt adva a szándékaimnak, határozta el. Ezután a ládájához sietett, s előkotorta gyűrött, fehér ingét, jelenlegi ruhatárának legelegánsabb darabját, s közben azon gondolkodott, ráncolja-e össze homlokát, hogy komolyabbnak tűnjön.

 Ezekben az órákban egy kósza gondolata sem vetődött a nyakék felé, s ez okozta ezt a különös gondatlanságot, aminek az okát a főkapitány nem is igazán értette. Hosszú évek óta most mártózhatott meg újra egy aggodalmak nélküli világban, ami visszahozta a rég eltemetett emlékeket egy szebb, boldogabb időből, mikor még felszabadultan, tiszta szívből nevethetett, olyan hangosan, hogy az egész környék hallotta, s mikor még feltétel nélkül, aggodalmakat mellőzve adta meg minden embernek bizalmát és szeretetét… Mikor még gyermek volt. De ennek az időnek oly gyorsan lett vége, mint egyetlen szempillantásnak az életben, és Mikkel saját maga tapasztalta, hogy soha nem tér vissza az, ami elmúlt. És aki elmúlt.

 Mikor eljött az idő, a kapitány tétova lépésekkel közelítette meg az öreg Bo ajtaját, majd szelíden koppintott rajta kettőt. Mikor azonban néhány másodpercen belül nem érkezett meg a válasz, szörnyen haragossá vált kedélye.

 - Ostoba, vén Bo, a siket mindenit! – dörmögte, majd dörömbölni kezdett az ajtón. – Nyisd ki, Bo, különben betöröm, de azt neked kell majd megfizetned!

Mikor kinyílt az ajtó, Bo megilletődve, értetlenül pillantott Mikkelre, majd végül fejét csóválva így szólt:

 - No, nem kell mindig ilyen gorombának lennie, Mikkel kapitány. Mit gondol maga, az én koromban olyan könnyedén siklom át a terepet, mint a Suttogó a nagy tengereket? – háborodott fel az öregúr.

 - Nem vagyok én mindig goromba, Bo – vonta össze szemöldökét Mikkel.

 - De bizony, kapitány, ezt mindenki így gondolja társaink közül, csak nem merik magának elmondani. Még szegény Anders is így gondolta, csak hát nem kívánta ezzel is növelni a gondjait a…

 - Elég legyen, Bo! Andersről most nem beszélgethetünk! – szakította rögtön félbe kétségbeesetten.

Bo együttérzően billentette el öreg fejét.

 - Pedig beszélnie kellene a dologról, kapitány. Higgye csak el, a maró ürességeknek fájdalmát csupán azon módon lehet csillapítani, ha teletöltjük szép, kedves emlékekkel. Újabb és újabb emlékek pedig csak a beszélgetés útján jutnak el a sebekhez.

Mikkel vádlón nézett Bo kormányosra.

 - Hát te mennyit beszéltél fiad haláláról? – sziszegte.

Az öreg arca egy pillanatra keserűen gyászossá változott, ajkai megremegtek, Mikkel pedig azonnal megbánta, amit mondott. Bo szomorú csillogással a szemében helyezte ráncos kezeit a főkapitány vállára, mint apa fiáéra.

 - Nem a halálon van a hangsúly, Mikkel, hanem az életen. Beszéltem én róla éppen annyit, amennyi szükséges volt, de ha a dolgokat úgy fogtam volna fel, ahogyan ön, talán belepusztultam volna. Ha valaki elhagy minket, a fájdalmat ne a halál rovására írjuk, mert annak fájdalmát soha nem lehet orvosolni. Írjuk inkább az életének hiányára, mert a hiányt megtölthetjük az iránta érzett szeretettel. És akit szeretünk, kapitány, soha nem hagy el minket.

Mikkel elfordította fejét, s tekintetét az ablakon túli messzeségbe eresztette. 

 - Túl sokat kellene nekem beszélni – mondta csendesen, s mélyet lélegzett. – Ember nem tud ennyit beszélni.

 - Elfelejti, kapitány, hogy a Suttogó legénységének összes tagja elveszített már valakit, éppen ezért szálltak hajóra – szólt Bo jelentőségteljesen.

Mikkel keserűen kapta vissza tekintetét a kék szempárra.

 - Csakhogy őket mind várja valaki odahaza – mutatott rá. – Nekem már senkim sem maradt. Engem nem vár már senki.

 - Akkor hát miért harcol most olyan keservesen, kapitány?

 - Dániáért – szegte fel fejét Mikkel.

 - Na látja – mosolyodott el. – Dánia mindig várni fog magára. Elvégre mi másért lenne a haza, ha nem azért, hogy fiait mindig várja és szeresse? Dánhon mindig ott lesz magának, ezt jól jegyezze meg!

Mikkel néhány pillanatig csak nézte az öregurat, majd a legnagyobb tisztelettel a hangjában így szólt:

 - Azért fordultam hozzád ezekben a koraesti órákban, hogy segítséget kérjek tőled, Bo kapitány.

 - És miféle segítségről lenne szó? – kérdezte.

 - Kérlek, kísérj el egy házhoz, hogy kikérhessem egyik gyermeküket. Úgy vélem elősegíthetné az illető a rúnakő megtalálását – adta meg a választ Mikkel.

 - Értem, kapitány. Természetesen segítségére leszek, azonnal indulhatunk is.

 Az út a házhoz csendesen telt el, egyetlen szót sem váltottak egymás között, Bo pedig időnként rákezdett egy ismeretlen dallam dúdolására, ami Mikkelnek semmit nem mondott.

Mikor aztán megérkeztek a kedves kis ház ajtajához, a főkapitány idegesen és tanácstalanul fordult Bo felé. Az öregember sokat tudóan elmosolyodott, s ő maga kopogtatott be az ajtón. Odabentről kétségbeesett vinnyogás hallatszott ki.

 - Carlo máris megérkezett? Még nem vagyunk készen – méltatlankodott az illető.

 - Ne visíts, Cesarine, inkább nyiss ajtót! – harsogta egy mély, fegyelmezett hangú férfi.

Ekkor sebes léptek közelítettek az ajtó felé, kattant a zár, s az ajtó mögül egy nyájasan mosolygó, terebélyes asszonyság jelent meg.

 - Carlo, micsoda öröm, hogy… – Mikor azonban megpillantotta a két férfit az ajtó előtt, megkönnyebbülten konstatálta, hogy nem a várt vendég érkezett hamarább. Ezt követve kíváncsiság lett úrrá Cesarinén. – Segíthetek esetleg valamiben?

 Mikkel előrelépett, s nyugodt hangon felelte.

 - Jó estét kívánunk, és elnézést kérünk a zavarásért. Mikkel kapitány vagyok, mellettem pedig Bo kormányos a Suttogó seregéből.

 - A dán hajósok – bólintott az asszony.

 - Igen, hölgyem. Afelől szeretnék érdeklődni, hogy Emi itthon van-e? – tette fel a kérdést, s lopva az asszony mögé pillantott, hátha ott találja majd a lányt.

 - Természetesen itthon van – válaszolta. – De miért érdekli ez magát, ha szabad megkérdeznem?

 - Bizonyára tetszik tudni, hogy fontos ügyben tartózkodunk Venustas szigetén, és ebben szeretnénk most segítséget kérni önöktől – magyarázta Mikkel.

 - Tőlünk? – kérdezte Cesarine.

 - Igen, asszonyom. Emi egy fiatal kisasszony, bizonyára tudni vél híreket és szóbeszédeket ügyünkkel kapcsolatban, ami nagyban elősegítené a kutatásunkat.

 - Nos, tudja – kezdett bele az asszony – az időpont nem a legmegfelelőbb. Ezen kívül a lányom…

 - Engem keresnek? – hallatszott Emi vékony hangja, majd anyja mögött megjelent ő maga is.

A lány sárgaszínű fűzős ruhát viselt, derekánál fekete szalag fogta körbe, ami jobboldalán masnira volt kötve, s a szalagtól lefelé finoman omlott fodros szoknyája térdéig. Világosbarna haja lágy hullámokban voltak laza kontyba tűzve, fehér arcocskájával pedig kedvesen mosolygott a jövevényekre.

Mikkel hatalmasra tágult szemekkel mérte fel a lányt, tett egy lépést hátra, s legszívesebben elbújt volna szégyenében Bo kormányos háta mögött, olyannyira rongyosnak és alulöltözöttnek érezte magát Emivel szemben. Azonban a lányt ez szemlátomást nem foglalkoztatta, kíváncsiságot színlelve lépett anyja mellé.

 - Tehát mint ahogyan azt láthatják, jelen pillanatban sajnos nincsen időnk segítséget nyújtani önöknek – hebegte Cesarine.

 - Természetesen szívesen megyek önökkel – szólt könnyedén Emi.

Az asszonyság dühösen pillantott lányára.

 - Emi! – méltatlankodott. – Tudod jól, hogy fontos vacsoravendéget várunk.

 - Hogyne tudnám, már egy hónapja csak erről beszélsz. De ugyanakkor hálával tartozunk az uraknak, elvégre az ő őseik védték meg városunkat a vikingek támadásaitól, és úgy vélem, ez a legkevesebb, amit hálánk jeléül tehetünk – fejtette ki véleményét a lány.

Mikkel azonban továbbra is néma volt, egy szót sem tudott szólni, olyannyira elbűvölte Emi. Ezt látva az öreg Bo kormányos vette át a szót.

 - Kérem, asszonyom! Igyekezni fogunk, hisz elhiheti, mi is vágyunk már saját otthonunk után – kérlelte.

 - Ez a legkevesebb, anyám – nézett fel rá Emi.

Cesarine hezitált egy ideig, majd összevont szemöldökkel, szigorú pillantást vetett lányára, s kemény hangon szólt hozzá:

 - Amint végeztél, egyből indulsz hazafelé! – parancsolta.

Emi elfojtott egy mosolyt, majd bólintott.

 - Igen, anyám.

Kilépett az ajtón, az asszony pedig egy dühös tekintetet vetett még Bo kormányosra, s egy szánakozó pillantást a tátott szájjal bámészkodó Mikkelre, majd becsapta az ajtót, és szitkozódni kezdett férjének.

A főkapitány időközben összeszedte magát, s Bo kormányos felé fordult.

 - Köszönöm a segítséged, Bo, hálás vagyok – mondta, majd Emivel az oldalán megindultak a főutca felé.

 - Nagyon szívesen, kapitány – válaszolta, s követte a fiatalokat.

Mikkel csodálkozva fordult hátra, majd gyors pillantást váltott Emivel, aki meglepődve mosolyodott el.

 - Tudod, innentől már intézhetem egyedül is – jelentette ki, mire Bo legyintett egyet.

 - Szívesen tartok magukkal, hátha mihamarább megtaláljuk azt a követ.

 - Ugyan, uram, bizonyára fáradt már – szólalt meg Emi. – Semmi kétség, meg fogjuk oldani az ügyet Mikkel kapitánnyal.

 - Meglehet, hogy öreg vagyok már, de azért nem fáradok ki ilyen könnyedén – bizonygatta Bo kormányos.

Mikkel és Emi sóhajtottak egyet, összenéztek, majd elnevették magukat.

Az út során Emi szóba elegyedett Bo kormányossal, ugyanakkor Mikkel meg volt győződve arról, hogy a lány épp annyira nem vágyik az öreg társaságára, mint ő maga, így aztán azon kezdett tanakodni, hogyan adhatná ezt a tudtára.

 - Elmehetnénk esetleg a kikötő melletti étterembe – ajánlotta fel Mikkel a lánynak.

 - Nagyszerű ötlet, a város legkiválóbb szakácsa főz ott – értett egyet Emi.

 - Nem, nem, oda nem mehetünk – tiltakozott Bo. – Túl erős fűszereket használnak, és attól tartok, nem bírja majd a gyomrom. Menjünk inkább Erminia asszonysághoz.

Mikkel felvonta szemöldökét.

 - De hát az egy pékség – mutatott rá.

 - Az éhes embernek éppúgy megfelel a kenyér is vacsorára – vonta meg vállát, mire Mikkel türelmetlenül forgatta szemeit.

Már a főutcán jártak, így volt olyan széles az út, hogy az öregember úgy gondolja, most már nyugodtan sétálhat a fiatalok mellett. Ekkor támadt Mikkelnek ötlete.

 - Nézd csak, Bo, innen milyen gyönyörűen látszódnak a csillagok – mutatott fel, mire az idős kormányos felkapta pillantását.

 - Igen, ámbár a Suttogó mellett ez semmi – állapította meg.

 - A hajón mindig sokat mesélsz a csillagokról, az eredetükről, a történetükről. Mesélhetnél valamit Eminek is – kérte a kapitány, mire Bo szeme felragyogott. Mikkel tudta, hogy mikor az öreg mesélésbe kezd, olyankor se nem lát, se nem hall, csupán saját szavaira koncentrál.

 - A legnagyobb örömmel – mosolyodott el, s belekezdett a meséjébe. – Tetszik látni azt a csillagot ott? – mutatott fel.

 - Igen – kapta fel pillantását Emi.

 - A legenda szerint az ott Nimród király csillaga, aki még a mai napig is haragos, hiszen az ő fiairól szól az a mese, miszerint…

Amikor Mikkel meggyőződött róla, hogy Bo már teljesen beleélte magát a történetmesélésbe, lopva megragadta Emi kezét, s egy kis mellékutcába rántotta. Onnan még néhány percig hallották a csillagokról szóló lelkes harsogást, majd a házak kacskaringós sorai elnyelték a bácsi szavait. Ekkor aztán rövid csönd honolt a kis utcában.

 - Kedves ember – törte meg a csendet Emi.

 - Igen, az – hagyta jóvá Mikkel. – Ámbár néha nem veszi észre, ha ott van, ahol nem kéne lennie – állapította meg.

Emi erre nem felelt semmit, csupán elmosolyodott. Néma csend volt Venustas apró szigetén, s mélyen szunnyadt már a városnak ezen szakasza. Egyszerre csak hűvös tavaszi szellő mozgatta meg a fák lombjait, mire Emi megborzongott.

Mikkel tétova lépést tett felé.

 - Szörnyen restellem, de nálam sincsen kabát.

 - Semmi gond, kapitány, nem fázom olyan nagyon – mondta, és összefonta karjait, így próbálván melegíteni magát.

 - Esetleg – kezdett bele a férfi, mint aki maga sem biztos abban, amit mondani készül – elmehetnénk a Suttogóra. Ott tudnék neked kabátot adni.

 - És kihajózhatnánk a tengerre is? – ragyogott fel Emi arca.

 - A tengerre? – lepődött meg Mikkel. – Nem is tudom…

 - Óh, bocsásson meg, kapitány, csak tudja, én még sosem hagytam el Venustas városát – mentegetőzött a lány. Egyszerre megesett a férfi szíve rajta.

 - Végül is miért ne hajózhatnánk ki a tengerre egy kicsit?

 - Igazán nem lenne baj? – kérdezte Emi, és örömében nevetni kezdte. Mikkel mosolyogva figyelte ezt, s csak megrázta fejét.

 

 

 A Suttogó békésen szunnyadt a csendes kikötőben a többi hajó társaságában, s lomha hintázásba kezdett, így üdvözölvén a két látogatóját.

 - Le kell mennünk a legénység hálójába, az azonban nem az én felügyeletem alatt áll, tehát elnézést előre is a rendetlenségért.

 - Ne mentegetőzzön, kapitány, a legkevésbé sem zavar – trillázta Emi, még mindig ragyogó arcocskával, ami egészen megbabonázta Mikkelt.

A fedélzet parkettáján egy csapóajtó nyílt, ahonnan egy lépcső vezetett le, a legénység hálójához, a konyhához és raktárakhoz. Ha azonban a legénység nem tartózkodik a hajón, ez a csapóajtó mindig csukva van, s a kapitány le merte volna fogadni, hogy mielőtt kikötöttek volna, ez alkalommal is bezárták az ajtót, sőt, Mikkel világosan emlékezett rá, hogy látta, ahogyan Hans kezeskedik róla. A csapóajtó azonban nyitva volt, így aztán a férfi gyanakodva lépkedett lefele a recsegős-ropogós lépcsőfokokon, nyomában Emivel. Mikor aztán leértek, szörnyű szag csapta meg az orrukat, a lány pedig köhögni kezdett. Olyan volt, mintha égett volna a hajó valahol. Mikkel sietős léptekkel a hálótermek felé vette az irányt, ahonnét már füst is szivárgott kifelé. Ezen a folyosón már teljes füstszag uralkodott, a férfi pedig jó néhány ajtón berontott, hogy lássa, honnan ered ennek forrása. Nem volt szükség rá, hogy minden szobát végigjárjon, mert hamarosan kétségbeesett kiabálás hallatszott a folyosó végéről:

 - Segítség!

Mikkel jól ismerte már ezt a hangot, így aztán fejvesztve rohant feltépni az ajtót, ahol Kasper és Jesper az ágyon állva, rettegve nézték a lángoló szekrényt, és csak üvöltöztek ahelyett, hogy eloltották volna a tüzet.

 - Idióták! – kiáltotta el magát Mikkel, s a raktárba sietett Emivel, ahonnan egy hatalmas hordóból vizet mert, s már rohant is vissza a lángoló szekrényhez. – Hozz te is vizet! – parancsolt a lányra, mire az szó nélkül, azonnal engedelmeskedett.

Végül Mikkel leöntötte egy vödör vízzel a szekrényt, aminek felgyulladásáért két felborult gyertya, és két mihaszna fiú volt a felelős, az Emi által hozott vödörrel pedig a két óbégató bűnöst locsolta le. Ekkor aztán Kasper és Jesper előre tudván sorsukat, félve egymásra pillantottak, majd szembe néztek végzetükkel – Mikkellel.

 - Már megint – mondta nyugodtan a kapitány, majd elkiáltotta magát. – Már megint majdhogynem elpusztítottátok a Suttogót. Miért kell nektek állandóan ostobaságokon törnötök a fejeteket? Mit csináltatok volna, ha nem jártam volna éppen erre, és nem láttam volna meg a tüzet? Majd én megmondom, mit csináltatok volna: itt égtetek volna bent! – Mikkel mély levegőt vett. – Mit akartatok itt, ezzel a két gyertyával? – förmedt rájuk dühösen.

 - Csak beszélgetni Andersszel – vágta rá védekezően Jesper.

Mikkel arca elsötétült, és ha nincs Emi keze az ő karján, minden bizonnyal olyat tett volna, amit később megbánna.

 - Hányszor kell elmondanom nektek, hogy szellemek nem léteznek?!

 - Már hogyne léteznének? – szólt kórusban Kasper, Jesper és Emi. Mikkel döbbenten nézett a lányra, azután dühösen kapta vissza tekintetét a fiúkra.

 - Akkor sem tarthattok semmiféle szeánszot!

 - De hát Anders itt van – győzködte Kasper. – Mit gondolsz, a gyertyák véletlenül borultak fel? Nem! Dühös lett ránk, amikor azt mondtuk, hogy Aina a felelős a haláláért, és büntetésképpen felborította a gyertyákat.

 - Mit mondtatok?! – háborodott fel Mikkel.

 - Egészen addig semmi baja nem volt, ameddig feleségül nem vette azt a nőt. Azután meg annyi, és senki sem tudja, hogy mi történt. Egyszer csak meghaltak, és kész – magyarázta Jesper, és csak úgy lerítt róla, hogy biztos abban, amit mond.

 - Hát ide hallgassatok, ti ketten! Aináról egyetlen rossz szót se halljak többet, mert éppen olyan jóságos volt, mint maga Anders, úgyhogy ilyen aljas rágalom még csak meg se forduljon a fejetekben!

 - De tény, hogy…

 - Nem érdekelnek a tények! – rivallt Kasperre. – Most pedig sürgősen hagyjátok el a Suttogót, reggel pedig gyertek vissza, és addig nem hagyhatjátok el újból, míg ki nem köt a hajó a következő kikötőben.

 - De hát az eltarthat akár…

 - Örüljetek, hogy csak ennyi lett a következménye az esztelenkedéseteknek!

Kasper és Jesper némán ballagtak ki a szobából, majd a lépcső panaszos nyikorgással jelezte, hogy a két fiú már a fedélzeten jár.

 - Túl szigorú voltál velük – mondta Emi szelíden.

 - Meg is halhattak volna – mutatott rá. – Ha ők is meghaltak volna… – Mikkel összeráncolta homlokát, s megrázta fejét, mintha ezzel elkergethetné a rémes gondolatot.

 - Hogy érted, hogy ők is? Ki volt Anders? – kérdezte a lány. Mikkel elgyötört pillantást vetett rá, majd nemet intett.

 - Ez egy hosszú történet. – A férfi a ládához sétált, kinyitotta, s elővett belőle egy női kabátot. – Ne kérdezd, hogy honnan van, mert ez is a történet része – kérte, mire Emi bólintott.

 Fent a fedélzeten Mikkel felhúzta a horgonyt, a kormánykerékhez lépett, s a nyílt tenger felé vette a Suttogóval az irányt. A hajó, mint mindenki mást is, egészen elbűvölte a lányt, ahogyan ez a hatalmas jármű oly csendesen, oly kecsesen, oly gyöngéden siklik a vízen, mintha csak egy csodaszép hattyú lenne.

A hajnal olyan néma volt, mintha csak ő maga is elcsodálkozna Emi kedvességén és báján, s gyötörné a tudat, hogy létezik a világon valaki, aki vetekszik szépségével. Csakhogy az irigység dühöt szül, s a szokatlanul csendes szélben érezni lehetett, közeleg már a vihar. A telihold most még beragyogta a víz tükrét, s ez egészen varázslatossá tette a látványt, ám közben ott lapul a félelmetes tudat, ez is csupán egyetlen éjszakán át tarthat.

 - Nézze – mutatott az égre a lány. – Ott az Esthajnalcsillag. A római időkben ezen a csillagon keresztül tartotta városunkon óvó tekintetét Venus istennő.

 - De ha jól tudom, tévhit csupán, hogy a város Venusról kapta a nevét – pillantott Emire.

 - Igen, jól tudja – ráncolta homlokát.

 - Mert valójában egy asszonyról kapta a nevét – tette hozzá Mikkel. Emi riadtan nézett rá. – Egy dán hajós kötött ki ezen a szigeten, mikor még egész más nevet viselt a város, s itt megismerkedett egy nővel. Ezt a szépséget aztán megszerette, olyannyira, hogy bármit megtett volna érte. Egy nap aztán el kellett mennie, folytatnia útját, a helyi lakosság pedig gyászolta a napot, hiszen a hajós megvédte őket a vikingektől. Akkor azt mondta, hogy ahol kedvese él, ott marad óvó tekintete is, s  így szólt: „El kell most hagyjam a Szépség szigetét, de egy nap, ha nem is én, de leszármazottam majd visszatér hozzá.”, s mivel a rómaiak nyelvén ez a szó venustas, attól a naptól kezdve, hogy a dán elhajózott, otthagyva gyönyörű kedvesét, a város neve Venustas lett. Ezt a nevet azért is vették fel, hogy a vikingeket megrémisszék, miszerint jelen van még a Szépség, így a dán hajós kijátszhatatlan figyelme is.

Ezt a történetet a hajónaplóból olvasta, s a dán férfi személyesen az ősapja volt. S most lám, leszármazottja valóban visszatért, ámbár a visszatérés oka nem Venustas, azaz Audria leszármazottjának felkeresése volt, hanem a korbeli király kövének megtalálása.

Emi a korláthoz sétált, s az ég felé emelte tekintetét.

 - Nem szeretem azt a történetet – mondta szomorúan. – A dánnak nem lett volna szabad elhagynia Venustast.

 - Nem volt más választása – emlékeztette gyengéden Mikkel. – A vikingek a nyomában voltak, és ha itt marad, bántották volna Venustast.

 

 - Venustas inkább meghalt volna, mint hogy ekkora terhet cipeljen – szólt a lány, enyhén hisztérikus árnyalattal a hangjában. – Inkább esett volna a vikingek áldozatául, mintsem hogy ő, és összes leszármazottja elkeseredetten várja vissza a dán hajóst.

 - Csak biztonságban akarta tudni az asszonyt – magyarázta.

 Mikkel kivetette a horgonyt, majd Emi mellé lépett, s a korlátra könyökölt. Ekkor vette észre, hogy a szeme könnytől csillog.

 - Van valami baj? – vonta össze szemöldökét, s közben azon gondolkodott, mondhatott-e valamit, amivel megbánthatta őt.

Emi pillantása a csillagokról most Mikkel szemére vándorolt, s egy ideig némán fürkészte.

 - Azt mondta, maga nem hisz a szellemekben? – kérdezte végül. A férfi sóhajtott egyet.

 - Tulajdonképpen magam sem tudom, mit hiszek – felelte.

 - Engem már csak ez tart egészben – suttogta. – Ha nem mondogatnám magamnak mindig, hogy szellemek igenis léteznek, és az ő szelleme is itt van mindig mellettem, mint egy őrangyal, megbocsát nekem és megvéd, ha kell, s ha nem hinném el a saját, bizonytalan szavamat, abba bizony már belehaltam volna.

Mikkel arca elszörnyedt, kezét a lány korláton pihenő kezeire temette.

 - Kinek a szelleme, Emi?

 - Basilio szelleme – mondta, s hangja elcsuklott. – Ő volt az én bátyám.

 - Miért kellene megbocsátania neked?

 - Mert az én hibám, hogy meghalt – válaszolt Emi remegő hangon.

 - Ugyan, ne beszélj butaságokat! – dorgálta meg a lányt, s letörölt egy könnycseppet. – Nem lehet a te hibád.

 - Az enyém, de maga ezt nem értheti. A szüleim mindig szigorúan neveltek minket, de engem különösképpen. Basilio soha nem fogadott szót, én voltam mindig az, aki fejet hajtott. Ő volt a szemembe a példakép, a legvakmerőbb férfi, aki szembe mer szállni a paranccsal, amit én még csak megkérdőjelezni sem mertem. Mindentől megóvott engem, de nem úgy, mint a szüleim, hogy megtiltottak mindent, ami veszélyes lehet, hanem megtanított az élet kudarcaira, s azután elmagyarázta, hogy a dolgok sokszor nem úgy működnek, ahogy szeretnénk, ez pedig erősebbé tett engem. Tudja kapitány, van egy ősi örökség a családban, ami anyáról lányára száll hosszú évszázadok óta. Mikor az édesanyám és Carlo apja még fiatalok voltak, a férfi rendíthetetlenül udvarolt anyámnak, és ő engedett neki. Ennek a vége aztán az lett, hogy ellopta édesanyámtól a nyakláncot, őt pedig egyedül hagyta. A férfi feleségül vett egy helybélit, s megszületett Carlo. Sok évvel később születtem én, de anyámnak már akkor szándékában állt, hogy velem szerezze vissza azt, ami az övé. Azt akarják, hogy Carlo felesége legyek, s így nekem is jogos tulajdonommá váljon az örökség, csakhogy én félek attól az embertől. Basilio látta, hogy rettegek ettől a házasságtól, s megígérte, együtt kitaláljuk majd a megoldást. Carlo az évek során a sziget összes értékes holmiját megszerezte magának, s gondosan elzárta azokat. Egy alkalommal megszereztem tőle a kulcsot, testvérbátyám pedig, hogy elterelje a figyelmét, ellentmondott a sziget ősi törvényének, s felvitte a hegyre, mondván, hogy megmutatja neki a titkos csodát, a jövőbelátó kelyhet. Carlo azonban a kehelybe nézvén azt kívánta, mutassa meg, milyen jövő vár vagyonára, s mivel a víz nem csupán jövőt mutat, hanem jelent is, engem látott a víz tükrében, ahogyan a nyakláncot keresem. Carlo olyan dühös lett, hogy nagy indulatában lelökte Basiliót a hegyről, majd rohant hozzám, hogy megmentse összelopott vagyonát. Mikkel kapitány, ha én nem tiltakozom az ellen, hogy Carlo felesége legyek, Basilio még ma is élne – szipogta Emi. – Abban reménykedem, hogy még itt van velem, és minden este meghallja, hogyan könyörgöm a bocsánatáért.

Mikkel a csillagos égre tekintett, s úgy kutatta a ragyogó pontocskákat, mintha csakugyan legjobb barátja pillantását keresné.

 - Ha csakugyan szeretted őt, nem kívánhatod azt, hogy szellemként lézengjen melletted – mondta komoran.

 - Igenis szerettem őt, és még most is szeretem – emelte fel vékonyka hangját a lány. – De ha elengedném őt, akkor ez a szörnyű üresség bekebelezne, és azt nem bírnám ki.

 - Te őszinte voltál velem, Emi, és elmesélted, hogy mi nyomja a szívedet. Hát engedd, hogy én is elmeséljek neked valamit. Az imént te is láttad, hogy akad a legénység közül olyan, aki úgy gondolja, a hajót egy szellem kísérti. Én ilyenkor minduntalan elhallgattatom őket, s megparancsolom nekik, erről egyetlen szó se essék több, mert nem bírnám elviselni, ha az emberek, akiket szeretek, még a halál után sem találnak megnyugvást. Anders azóta a legjobb barátom, mióta az eszemet tudom. Együtt nőttünk fel, s olyan volt ő, mint a testvérem. Kicsit talán olyanok lehettünk, mint Kasper és Jesper – mihaszna bajkeverők, akik senki szavára nem hallgatnak. Csakhogy a háború Dániában sok mindent megváltoztatott, s hasonlóképpen gyötrődtünk mi is szeretteink hiányától. Ekkor szálltunk hajóra, hogy felkutassuk a régvolt dán király ereklyéit, s ezzel pontot tehessünk az ügy végére, mi pedig újból gyermekek lehessünk. Utunk elején minden a terv szerint alakult. Hamarosan kikötöttünk Spanyolországban, ahol a város főemberének segítségével hamar rábukkantunk az első rúnakőre, ami egy csodálatos lány, Aina tulajdonában volt. Aina épp olyan volt, mint Anders – jóságos, segítőkész, csupa szív és kedves. Talán soha nem találkoztam nála tisztább emberrel a világon, és egyből megértette, hogy annak a kőnek vissza kell jutnia Dániába. Akkora volt a kettejük közötti hasonlóság, hogy talán csodálkoztam volna azon, ha nem szeretnek egymásba. Ez persze meg is történt, és annyira biztosak voltak érzéseikben, hogy még ott és akkor házassággal kötötték össze életüket. Hosszú keserűség után azon a napon úgy éreztem, életem legszebb napja volt, hiszen az egyetlen élő szerettem boldog, és ennél fontosabb dolog nincs is a világon. Aina úgy döntött, hogy velünk jön a másik két követ felkutatni, s majd hazatér Andersszel Dániába, hogy megkezdhessék közös életüket, így az indulás előtt egy nappal Aina a kezembe is adta a követ. Senki sem tudja mi történt ezután, de a következő reggelen mindketten… – Mikkel nem tudta kimondani azt a szót. – Senkim nem maradt. Egyedül vagyok a komor, csendes tenger közepén.

A férfi végig a csillagokat fürkészte, majd Emi szemébe nézett.

 - Látod, kedves, joggal mondhatom azt, hogy szörnyű ürességet érzek. De attól, hogy itt tartanám a magam nyomorúsága mellett a szeretteim lelkét, még nagyobb bűntudatot keltenék magamban, hiszen nem elég, hogy halálukat okoztam, még a békességtől megfosztanám őket. Jegyezd meg, Emi, mindig van értelme szeretni! Mert ezt a szörnyű ürességet idővel megtölthetjük a halottaink iránt érzett szeretettel, és akit szeretünk, az soha nem hagy el minket. Nézz fel az égre! Lásd meg azt a csillagot! A bátyád szörnyen távol van már tőled, akár az a csillag. Mégis milyen fényesen, csodálatosan ragyog neked ilyen borzasztóan nagy távolságból is. Az igazi szeretet pontosan ilyen. Olykor eltűnik a szem elől, de mi mindig tudjuk, hogy hamarosan úgyis beragyogják majd a sötétséget. Az én sötét égboltomon túl sok csillag ragyog már, de tiszta szívemből remélem, hogy az egyik Anders fénylő pillantása, ami sosem fog kihunyni.

Emi duzzadt szemekkel, kipirult arcocskákkal nézte mélabúsan a kapitányt, majd hirtelenjében az ég felé fordította tekintetér.

 - Hiába, ha nem tudom megérinteni – vonta össze szemöldökét. – Hiába, ha nem érezhetem az érintését.

 - Te magad is tudod, hogy ez nem így van – mosolyodott el Mikkel. – A csillag fénye gyengéden simogatja az arcodat, és minden éjjel fényességet ad neked.

Emi pillantása egy pillanatra elgyengült, majd vádlón fordult szembe Mikkellel.

 - Honnan ismeri? – kérdezte.

 - Mit honnan ismerek?

 - Venustas és a dán hajós történetét. Erről senkinek nem lenne szabad tudnia!

Mikkel homlokát ráncolta, s kis ideig elgondolkodott. Két lehetőség között mérte fel a helyzetet kétségbeesetten – színt valljon Eminek a régi naplóról, őséről, s kilétéről, avagy tartsa titokban. Végül aztán utóbbi mellett döntött, ugyanis páni félelem fogta el amint arra gondolt, Emi milyen szörnyen dühös lenne, ha rájönne, tulajdonképpen Mikkel annak a dán hajósnak a leszármazottja, aki magára hagyta Venustast, s a lány meglátása szerint szenvedést okozott neki, és leányaira, akik azóta is rendíthetetlenül várják vissza az utódot, Mikkel személyében.

 - Egy régi könyvben olvastam még a király könyvtárában – mondta végül.

Emi felhorkantott.

 - A dán királyok! – Hangjában annyi ellenszenvet, sőt, talán gyűlöletet hallott ki a kapitány, hogy maga is meglepetten vonta fel szemöldökét.

 - Mit tudsz te a dán királyokról?

 - Sajnos meglehetősen sokat – sóhajtotta. – Kérem, Mikkel kapitány, menjünk vissza a kikötőbe! Bizonyára ott is találunk megfelelő elfoglaltságot.

 

 Az idő későre járt már, azonban Venustas városában a főutca sosem szunnyad. Ahogy Mikkel és Emi végigsétáltak az árusoktól hangos utcán, a kapitány csodálkozva konstatálta, hogy a fiatalok épp olyan vidáman és hangosan nevetgélnek, s a párok épp olyan boldogan, egymásba font karokkal lézengenek tétlenül, mint ahogyan azt nappal is tenni szokták. Egy fiatal fiú lanttal a kezében kedélyes nótába kezdett, mire megannyi járókelő odasereglett, s lelkes tapssal buzdították, sőt, néhányan maguk is csatlakoztak a dal kántálásához.

 - Soha nem jártam még ilyen vidám helyen – mosolyodott el Mikkel.

Emi megvonta vállát.

 - Minden bizonnyal remek szórakozás annak, aki szeret itt élni. Én azonban jobban vágyom saját hazám után. Az ember mindig a testvérei között érzi magát a legjobban.

 - Úgy tudom, a családod régóta ebben a városban él – nézett a lányra a kapitány.

 - Így van, de ez mit sem változtat a tényen, hogy nem ide tartozunk.

 Kiérvén a főutcáról, egyszerre hatalmas csend honolt a városban. A vidám zsivaj egyszerre elhalkult, majd teljesen elnyelte a távolság, Mikkel és Emi pedig tétlenül sétálgattak az erdő mellett, a hegy lábánál. Az este a vége felé járt, hamarosan a vacsoravendég is távozik a lány házából, akkor pedig mindketten hazatérhetnek.

Ekkor azonban távoli hang csapta meg a kapitány fülét. Eleinte azt hitte, csupán a képzelete játszadozik vele, hogy olyan emlékek törnek felszínre, amiket jobb szeretne elfelejteni, mert újra és újra feltépik a sebeket, de kisvártatva egyre biztosabb lett a dologban, miszerint a hang valóságos. Mikkel a távolba meresztette tekintetét, kutatott a hang forrása után, vizslatta az erdő sűrűjét, de csak nem találta az illetőt, akit látni kívánt. A mardosó fájdalom pedig egyre erősebb lett, a szörnyű hiány, amire eddig maga sem gondolt, egyre csak nőtt.

Mikkel tett egy lépést az erdő felé, mire a hang tisztábban hallhatóbb lett. Gyönyörű, csilingelő hangocska, mintha csak az angyalok játszanának aprócska csengettyűjükkel, így csalogatván elő az ezüstös csillagokat.

Ismerte ezt a hangot. Ismerte ezt a dallamot.

Milyen régen is hallotta utoljára! Mintha csak egy másik életben történt volna, hosszú évezredekkel ezelőtt, egy másik fiúval. Egy olyan fiúval, akit elválasztott a gyötrelmekből emelt fal attól, akivé Mikkel lett. Ó, ez a dallam! Képes ledönteni azt a szörnyű, szilárd falat, képes Mikkelt azzá a kisfiúvá tenni, aki volt, mert az emlékek életre kelnek, a múlt pedig jelenné változik… ameddig a dallam szól.

 - Bessi – suttogta Mikkel megbabonázva, s már indult is a hang irányába.

Hát ennyire egyszerű volna? Lehetséges, hogy az a rongyos hajónapló ezért vezette erre a szigetre? Hogy itt újból azzá lehessen, aki volt?

A férfi egyre gyorsabban, határozottabban lépkedett, a hang pedig egyre élesebbé lett. Mintha csak egy csodás álom lenne, ami hosszú ideig arra várt, hogy valóra váljék.

 - Mikkel kapitány! – kiáltott rá Emi, aki kétségbeesetten szorította a férfi karját.

Mikor aztán a lány rájött, hová is tart tulajdonképpen, céltudatosan állt a kapitány elé, jelezvén, hogy egy tapodtat sem mehet tovább.

 - Mikkel kapitány, álljon meg! – kiabálta indulatosan.

 - Nem lehet – rázta meg fejét Mikkel, s tágra nyílott szemekkel bámult a lányra, akár egy kisgyermek. – Bessi nekem szól. Bessi énrám vár!

Mikkel félrelökte Emit, mire a lány újból megragadta a férfi karját, s szembefordította magával. Pipiskednie kellett, hogy Mikkel arcát megérinthesse, kényszeríttette arra, hogy a szemébe nézzen. A kapitány megtántorodott.

 - Figyeljen rám, Mikkel kapitány! Énrám figyeljen, senki másra! Érez engem, nem igaz? Érzi az érintésem. Én itt vagyok, de Bessi csak egy illúzió, egy gonosz cselszövés. Semmi sem valódi abból, amit lát vagy hall. Mindazokból, amit most érez, csak én vagyok a valós.

 - Valódi vagy – bólintott a kapitány.

 - Úgy van. Én pedig most arra kérem, hogy menjünk innen, amilyen gyorsan csak lehet!

 - De Bessi nekem szól – tiltakozott Mikkel.

 - Bessi nincs itt – ismételte indulatosan Emi, s jobban szorította a férfi borostás arcát. – Csak én vagyok itt. Szépen kérem, kapitány, menjünk most innen!

Mikkel néhány pillanatig kutatva fürkészte Emit, majd lefejtette arcáról kezeit. Bal kezével nem engedte el a lány szorítását, s hagyta, hogy kivezesse az erdőből.

 Minél távolabb jártak a hegytől, Mikkel feje annál inkább kitisztult, s kezdte elhagyni a téboly, ami az erdőben uralkodott felette. Végül aztán egy sziklaszirten foglaltak helyet, ahonnan messzire elkalandozhatott tekintetük a végtelennek tűnő óceán irányába, s elmélázhattak azon, vajon mi történik éppen azon túl, ahol az ég és a víz találkozik. Vajon minden rendben van odahaza, a Horizonton túl?

A csípős, esti szél felborzolta a kapitány haját, ekkor teljes mértékben visszatért öntudata. Utólag visszaemlékezve az imént történtekre, olyan volt, akár egy álom, ahol az ember nem irányíthatja önmagát, vagy mintha alkoholtól részegült volna meg. Értetlenül vonta össze szemöldökét, s tanácstalanul nézett baljára, ahol Emi üres tekintettel fürkészte a vizet.

 - Mi történt? – kérdezte.

 - Az árnyak – felelte Emi. – Tébolyulttá tették önt az imént az árnyak. Ne tessék haragudni rám, kapitány, nem tudhattam, hogy ennyire hiányzik az uraságnak asszonya. Ha csak sejtettem volna, a közelébe se mentünk volna annak a helynek – mondta, még mindig a semmibe meredve.

 - Miféle hely az?

 - A hegynek középtáján egy barlang szája nyílik. Mi úgy hívjuk azt a helyet, hogy Árnyak Kertje. Még régen, a római időkben egy új, zsarnok katonát választottak helytartónkká, aki feleségével rettegésben tartotta a városunkat, és a helyiek semmit nem tehettek, mert túl nagy volt a hatalmuk. Egy napon aztán szörnyen haragossá vált a lakosság, s az asszonyt csellel a barlangba csalták, s ott meggyilkolták őt. A katona, amint megtudta, rögtön a helyszínre sietett, de már késő volt. Annyira szerette feleségét, hogy nem tudott nélküle élni, de mielőtt végzett volna magával, azt mondta a helyieknek, szellemük örökké itt fog majd kísérteni, s ha olyasvalaki arra téved, akinek meghalt a párja, szellemük annak az alakját fogja majd felvenni.

 - Miért?

 - Hogy bosszút álljanak. Ha az uraság beszélt volna asszonyával, minden bizonnyal olyan dolgokat mondott volna magának, amivel fájdalmat okozott volna. Részben kimondta volna azokat, amitől ön tart, s ami miatt most is bűntudata van, de az Árnyak Kertjében az a legszörnyűbb, hogy olyan dolgokra buzdítja fel az embert, ami az illető vesztét okozza – magyarázta Emi.

 - Tehát a halálomat okozta volna? – foglalta össze Mikkel.

Emi megrázta fejét.

 - Nem feltétlenül. Lehetséges, hogy csak egy olyan ügyre vezeti rá, aminek következtében akkora fájdalmat érzett volna, hogy lelkileg semmisül meg.

 - Azt hiszem, az már megtörtént – sóhajtott a férfi.

- De hiszen maga él! – förmedt rá Emi. – Itt és most, a jelenben. Talán nem érzi magát boldognak, de mégis célt lát a szeme előtt, ami miatt aztán nem kívánkozik egy másik időbe, egy másik helyre, ki tudja használni a pillanatokat. Én mindig csak képzelődök, hogy ez mind csupán egy szörnyű álom, s egy nap majd felébredek. Egy kitalált világban élek, nem pedig a valóságban. Magam mellé képzelem azokat a dolgokat, amik hiányoznak az életemből, folyton csak álmodozom, s közben elfelejtek élni.

 - Túl fogsz ezen lépni, kedves – vigasztalta a kapitány, s megszorította a lány kezét. – Hidd el, elég erős vagy hozzá!

 - Már hogy léphetnék túl, amikor nincsen birtokomban a nyakék?

 - Ugyan mi köze a nyakéknek mindehhez? – ráncolta homlokát Mikkel.

 - Nem csupán Basilio hiányzik mellőlem, kapitány. Így, hogy nem szereztük vissza a nyakéket, hozzá kell mennem Carlóhoz, én pedig tudom, hogy sosem fog igazán megbecsülni engem. Egy olyan világot teremtek a gondolataimban, ahol olyasvalaki talál rám, aki büszke arra, hogy ott vagyok neki – magyarázta a lány. – Bosszúból akar elvenni, amiért túl akartam játszani az eszén. Már akkor láttam az arckifejezésén, amikor a nyomozók elmondták, hogy valaki lelökte a fivéremet. Rögtön el akartam mondani, de figyelmeztetett, hogy akar engem, és így vagy úgy, de meg fog szerezni, és ha beszélek, akkor ne számítsak semmi jóra. Úgy félek, kapitány!

 - Szörnyű idők járnak Dániára. A gyönyörű otthonomban tartózkodni az utóbbi időkben olyan, mintha egy olyan rideg földön időznénk, ami fölött örökké vad vihar tombol. Ennek a viharnak minden mennydörgése ezer honfitársam ordítása, az égből pedig mintha véreső hullna. Az egykor fényességben úszó hazám olyan hellyé lett, ahol a Nap sosem kel fel. A családom örökké vidám volt, én pedig boldogságban nőttem fel, problémákon soha nem aggódván. Nem is igazán váltam még felnőtté, mikor a konfliktusok kiéleződtek, s a háború a kezdetét vette. Eleinte fel sem fogtam, mi folyik körülöttem, csak arra lettem figyelmes, hogy egyre többet öltözünk fekete ruhába, egyre több gyászmisét ülünk végig, és egyre több zokogó özvegyet és árvát ölel édesanyám vigasztalóan keblére. Végül aztán én magam váltam zokogó árvává, de engem már nem ölelt senki sem vigasztalóan, mert magamra maradtam. Már azt hittem minden odaveszett, hogy sosem érezhetek úgy, ahogyan régen, s ekkor lépett be az életembe Bessi. Szelíd kacagásával elcsöndesítette a fájdalmas sikításokat, gyengéd pillantásával eltűntette a mardosó sebeket. Ő volt az én saját kis angyalom, aki a szörnyű háború közepén békét teremtett nekem. Nem sokkal az eljegyzésünk után hurcolták el, bélyegezték meg felségárulónak, s végezték ki tüstént. Akkor úgy éreztem, sosem leszek képes már szeretni, mert a sok fájdalom immúnissá tett a szeretet ellen.

Mikkel összevonta szemöldökét, s kutatóan vizsgálta Emit pillantásával.

 - Talán mégis – mondta végül a kapitány. – Nem tudni semmit a jövőről.

Ezután Mikkel és Emi egy ideig csendben maradtak, és hallgatták, ahogy lent az óceán vize vadul csapkodja a sziklákat.

 - Emi! – szisszent fel Mikkel hirtelen. – Azt mondod, hogy Carlo az évek során összegyűjtött mindent, ami értékes ebben a városban.

 - Úgy van – bólintott Emi.

 - A legértékesebb dolog minden bizonnyal a rúnakő, amit én keresek, így tehát az is nála kell, hogy legyen!

 - Biztos vagyok benne, hogy nála van, uraság. Carlo nagyapja a vikingek leszármazottjaival paktált, mielőtt ideköltöztek volna, ezért feltételezem, az a kő Carlo egyik leginkább féltve őrzött kincse – tudatta a lány a kapitánnyal.

 - Vikingek! – kiáltott fel Mikkel. – A leszármazottjaik azok, akik a legkevésbé akarják, hogy a kő megkerüljön. Vikingleszármazott ül most is Dánia trónján, és minden áron meg kívánják akadályozni, hogy a régi dicsőség visszaszálljon Dániára.

Mikkel megragadta Emi kezét.

 - Szerezzük vissza az ereklyéinket! Te a tiédet, én Dániáét.

 - Nem lehet, kapitány – tétovázott a lány. – Nem tudom, hogy hová rejtette őket.

 - Ki tudjuk deríteni. Segíts nekem, kérlek! Akkor aztán te is hazatérhetsz – kérlelte.

Emi riadtan mérte fel a kapitányt.

 - Én… nem is tudom.

 - Sikerülhet, Emi, hidd csak el! – biztatta Mikkel.

A lány feltápászkodott, s hátrált néhány lépést.

 - Hadd gondoljam át a dolgot, kérem! – mondta, s sarkon fordult.

 - Várj csak, hazakísérlek! – sietett utána a férfi.

 - Nem szükséges, szeretnék egyedül lenni egy kicsit, ha nem bánja.

Mikkel értetlenül állt a szirten, s nézte, ahogy a lány alakja távolodik. Hamarosan ő maga is elindult a fogadó felé, s mikor a part mellett haladt el, csodálkozva konstatálta, hogy az öreg Bo némán ül egy padon, s mélabúsan pásztázta az eget. A kapitány a vén kormányos mellé lépett.

 - Bo – szólt. – Minden rendben?

 - Természetesen. Csupán néha elgondolkodom azon, hogy mivé leszünk majd sok-sok év múlva, s mivé lesznek a tetteink. Akadnak majd, akik büszkén emlékeznek ránk vissza, s hálát mondanak áldozataink miatt, vagy mindazok, akik vagyunk, egy elfeledett, messzi pontocskává válunk olyan messze, ahová emberi szem nem képes ellátni.

 - Bo…

 - Ne is törődjön velem. Hová tűnt a kisasszony? – kérdezte.

 - Elálmosodott, és hazament – magyarázta a kapitány.

 - Na és a nyomozás? – pattant fel az öreg. – Kiderítettek valamit?

 - Sok dologra rájöttünk – biztosította Mikkel, s karon fogta az öreget. – De most menjünk. Ha csak egy dolog biztos a világon, akkor az, hogy a csillagok holnap is beragyogják majd az eget. 

Vissza a bloghoz