*

 

 A cselédek sürgő-forgó léptei, a kertész vidám fütyörészése, édesanyja ellentmondhatatlan utasításai. Ezek voltak az első hangok, amiket a kis Rose Harringston meghallott ezekben a reggeli órákban. Fél szemét résnyire nyitotta, hogy megbizonyosodjék róla, valóban ideje-e felkelni. A kislány látta, hogy a nap aranyos sugarai bizony már vidáman játszadoznak, bevilágítván a szobáját. Még nem ért az öregtölgy fölé, gondolta magában, addig még van időm aludni. Mikor azonban még egyszer kikukucskált hosszú pillái alól, hogy biztos lehessen a dolgában, érezte a bizsergést aprócska orrában, s hiába is próbálta visszatartani, tüsszentésre kényszerült. Azonnal hangos kopogások jelezték, hogy a dadus bizony mindenről értesült, így Rose kelletlenül rejtette arcát tenyerébe.

 - Kisasszony, ébren van? – kérdezte Sue.

 - Nem, nem! Még alszom – válaszolta hevesen, s fejére húzta takaróját. – Majd később felébredek.

Sue-t azonban nem lehet becsapni, rendkívül éleslátó lány, igazán életrevaló. Talán ez az, amiért Rose ennyire szereti őt. És persze azért is, mert jól megérti, hisz ő maga csak tizenhét éves, s ha egy kis titkos kimenőre lenne szüksége, vagy rövid látogatásra a konyhába néhány falat édességért, rá bármikor lehet számítani, nem árulkodik sem a Papának, sem a Mamának.

A dada kinyitotta az ajtót, s az ablakhoz sietett, hogy friss reggeli levegőt eresszen be a kislánynak. Rose ekkor még inkább a paplanjába burkolózott, így próbálván elszigetelni magát a párás, hideg szellőtől. 

 - Csak nem fázott meg, Rose kisasszony? – nézett a gyermekre.

 - Had aludhassak még egy leheletnyit! Nem is egy leheletnyit, csak egy apró szusszanásnyit!

Sue elmosolyodott.

 - Már így is késő van. A szülei igen mérgesek, mert magácska miatt késik a reggeli.

 - Pedig mintha csak most hunytam volna le a szemem – vonta össze szemöldökét Rose.

 - Keljen szépen ki az ágyból, ideje felöltözni – lépett az ágya mellé, s lehúzta a kislányról a dunyhát. Egy ideig panaszosan csóválta fejét, hogy nem illendő a grófné egyetlen kislányának minden reggel ilyen gyűrött hálóingben ébredni, s csak ezután pillantotta meg a lepedőt.

 - Mitől véres az ágyad? – kérdezte riadtan, majd a kezére nézett. – Mitől sebes a kezecskéd?

A kislány kétségbeesetten nézett körbe, s hatalmas szemekkel meredt a dadára.

 - Nem tudom!

A válasz azonban hamar megérkezett. Egyszerre csak rémült sikoltás hallatszott az emelet másik végéből, s egy csörömpölés. Kelley minden bizonnyal egy teáscsészét törhetett össze.

 - Lady Harringston! Anne asszonyság! Kérem! Az ajtó! – kiabált remegő hangon. A kis Rose hallotta, ahogy a grófné, az édesanyja a lépcsőn siet felfelé, ő pedig azonnal megérezte a fájdalmat a talpán.

 - Az ajtó fel lett törve. Tessék nézni! Vér mindenfelé. Jaj Istenem, szörnyű! Én mondom, szörnyű! – sipította Kelley.

 - Hallgass! – dörrent rá a grófné, majd sebes léptek közeledtek a kislány hálója felé.

Néhány pillanat alatt ott termett az ajtóban Lady Anne Harringston, a grófné. Magas, vékony testalkatú nő volt, fekete ruhát viselt, világosbarna haját szoros kontyba fogta, s kemény pillantása rögtön megtalálta lányát. Rose sokszor találja magát szemben ezzel a nézéssel, s minden alkalommal elszörnyed, az arcából kifut a vér, így válván olyan fehérré, mint a fal.

 - Tessék… Tessék nézni az ágyát, Asszonyság! – Amikor még Sue hangja is megremeg, Rose egyből tudja, hogy itt bizony komoly büntetés van láthatáron. – Tessék nézni a kezét! Csupa-csupa seb.

Anne Harringston három hatalmas lépéssel szelte át a szobát, s ragadta meg kislánya csuklóját.

 - Mit tettél megint? – förmedt rá.

 - Semmit, édesanyám! – mentegetőzött, de vékony hangja megbicsaklott.

 - Éjszaka megint betörtél Jane szobájába, felnyitottad azt az átkozott zenedobozt, és táncoltál. Ezt tetted, igaz? – kiabált, mire a kis Rose szemei elvörösödtek, s könnyek kezdtek csordogálni belőlük.

 - Nem akartam, Mama, igazat mondok, nem akartam!

 - Ne hazudj! – szorította meg csuklóját. – Hányszor kell még elmondanom, hogy abba a szobába nem mehetsz be? Jane szobájába többé senki nem mehet be. Nem szabad, miért nem érted ezt meg? – rángatta a kislányát, s az ő kemény, sötétkék szemeiben is könnyek jelentek meg.

 - Nem hazudok, Mama, tényleg nem akartam!

 - Elég legyen! – engedte el kezeit, s Sue felé fordult, aki maga is lesütötte fejét. – A kezére adj kiskesztyűt! Még azt gondolnák, hogy Rose kisasszonyt dolgoztatjuk – mondta, s kisietett a szobából.

 - Igen, Lady – bólintott a dada, majd Rose-ra nézett. – Jöjjön csak ide, kisasszony!

Rose némán, könnyáztatta arcocskával lépett a tükör elé, s hagyta, hogy Sue felöltöztesse. Kék ruhát adott rá, s a fiókban előkereste a kék masnit hozzá. Sűrűn göndörödő, mogyoróbarna haját most szabadon hagyta, csupán két oldalt, halántékán kezdte fonni a két tincset, hogy aztán azok mint egy koszorút alkotván hátul találkozzanak, s masnival ékesedjenek. Kezére végül ezüstszínű kiskesztyűket húzott, s ugyanilyen színű cipellőket lábára.

 Reggelinél a teljes család jelen volt. Az asztalfőnél Lord Jonathan Harringston gróf foglalt helyet, vele szemben Lady Anne Harringston, az asszony jobbján a másfél éves Alfred Harringston, az örökös, balján Rose, s a lány mellett egy üres hely állott, ami többé már nem lesz betöltve, s minden egyes alkalom, amikor valaki rápillant, szörnyű fájdalom hasít az illetőbe. Nem a szék látványa a bűnös természetesen, hanem a hiány. Jane Harringston helye volt ez, Rose egyetlen nővéréé, aki néhány hónapja távozott el mindörökre.

 - Rose éjjel megint feltörte az ajtót – szólt a maga mély, nyugodt hangján a grófné.

 - Akkor hívunk valaki mást, hogy zárja be rendesen. Ha kell, elmegyek egészen az Újvilágig, de az ajtót akkor is be fogom zárni! – válaszolt a gróf. Édesapján bizony nyomot hagyott már az idő, egykoron fekete haja kezdett őszbe vegyülni, csakúgy, mint szakálla. Méltósága azonban cseppet sem hagyott alább, mi több, szeme napról napra egyre bölcsebb és büszkébb. Ő maga is kemény és szigorú volt, mint a grófné, Rose azonban sokkal jobban szerette idejét édesapjával tölteni, hiszen hajlandó volt a kompromisszumokra, s ha éppen nem hívta a kötelesség és teljes figyelmét lányára tudta fordítani, nagyon is kellemes társaságnak bizonyult.  

 - Talán ha Grófuram adna nekem egy kis időt, hogy alaposabban átnézhessem a szobát… Talán akkor megtalálnám – kezdte a feleség kérlelni a családfőt, mire Jonathan szeme felvillant.

 - Erről nem vagyok hajlandó vitát nyitni. A végakarat nincs meg, mi pedig nem fogjuk felbolygatni a múltat, hogy még nehezebbé tegyük helyzetünket.

A kislány lehajtotta fejecskéjét. Világosan emlékszik arra a napra annak ellenére, hogy minden erővel megpróbálta kitörölni emlékezetéből, de az csak nem hagyta magát. Az emlékek nyüzsgésében események elvésznek és feltűnnek, de az a nap oly sziklaszilárdan áll ott, hogy még a legszörnyűbb vihar sem tudná megtántorítani.

 Jane három hétig szenvedett tüdőgyulladásban. Eleinte csupán egy kis megfázásnak indult, majd csúnya láza lett, s ágyba került. Madeley doktorának semmiféle orvossága nem volt, ami segíthetett volna nővérén, így édesapja üzent London legkiválóbb orvosának, hogy haladéktalanul fáradjon el hozzájuk. Az esőzés és a szélviharok azonban lehetetlenné tették az utat, így két hét várakozás után a gróf kocsit küldött Birminghambe. Még félúton se jártak, mikor a vihar felerősödött, a lovak szétszéledtek, a kocsi pedig a folyóba borult. Lady Anne egy percig sem hagyta abba az ápolást, az utolsó percig az ágyánál virrasztott a cselédek körében, csupán néhány órára hagyta el szobát, mikor Jane kérte, had beszélhessen Rose-zal egy keveset. A tizennégy éves lány ekkor megragadta kishúga kezét, s suttogni kezdett:

 - Ugye megteszed helyettem? – kérdezte, mire Rose szemei kikerekedtek.

 - Mit? – A kislány ugyancsak suttogott.

 - Azt, amire nekem már nincs erőm. Nekem már nem sikerülhet, de te megteheted helyettem.

 - Mi az, Jane? Mondd el! – nyöszörgött.

 - Ígérd meg! Mondd, hogy megígéred! – kiáltott, s felült az ágyában. Ekkor olyan köhögésbe kezdett, amilyet Rose még sohasem hallott. A halál köszöntése volt ez, s a kisasszony olyannyira megijedt, hogy bármit megtett volna azért, hogy nővére visszafeküdjön szépen, s meggyógyuljon.

 - Ígérem! – kiabált ő is, bár fogalma sem volt róla, mi az, amit megígért.

Jane homloka ekkor kisimult, gyenge, beteges mosoly ragyogta be az arcát, s hátradőlt az ágyba. A kiabálásra édesanyjuk azon nyomban berontott, Rose-t félrelökte, s többé nem intézett felé egyetlen meleg, anyai pillantást sem. Mikor a nagylány kezdte érezni a halál angyalának egyre erősödő szorítását, s biztossá vált benne a tudat, hogy hamarosan elröpíti innen messzire, egy másvilágra, az anyjának erőtlenül hangokat kezdett suttogni. Eleinte értelmetlen motyogásnak tűnt, majd világosabban ki tudott venni néhány mondatot.

 - Szeretném… Ígérd meg, Mama… Utolsó kívánságom…

Ekkor a grófné idegesen térdelt fel az ágyra, keze közé vette lánya arcát, s szeméből – mint még soha – könnycseppek gördültek ki.

 - Mit szeretnél? Mit kívánsz, kislányom? – Lady Anne hangja szinte könyörgő volt.

 - Utolsó kívánságom – suttogta. – Itt van a szobámban.

 - Hol?

 - Teljesítsd, kérlek! Ígérd meg! – suttogta.

 - Micsodát? – kérlelte, ekkorra azonban hiába. A halál angyala békességtől mámorító, mérgező csókot nyomott Jane vöröslő arcára, hogy szabadon szárnyalhasson.

Rose csak gubbasztott a sarokban, érezte, egy része benne meghalt, akkor azonban még nem sejtette, hogy nővére halálával az ő sorsa is Páli fordulatot vesz majd, s egy átok veszi kezdetét. Egy csodás átok…

 - Az ágy alatt még nem nézhettem meg. Hátha oda esett le a levél – győzködte Lady Anne férjét. Rose szomorúan emelte fel fejét a fájó emlék mélységéből, s édesanyját kezdte méregetni. Erősen koncentrált, szinte már pimasz volt, s csupán annyira lett volna szüksége, hogy a grófné rá is fordítson egy kis figyelmet, hogy hozzá is intézzen néhány szót. Ő azonban egyetlen kósza, érzéketlen pillantást vetett rá, majd tekintete továbbsiklott férjére.

 - Nem! – csapott az asztalra Jonathan, majd mintha mi sem történt volna, elkezdte olvasni leveleit. – Lord Wilder üzent, hogy amint lehet, induljak Londonba, mert fontos megbeszélnivalónk akadna – szólt végül, majd a háta mögött masírozó Kelley felé fordult.

 - Eredj, és szólj Mister Collinsnak, hogy készítse elő a lovakat és a kocsit. Reggeli után indulok Londonba.

Kelley szaporán bólintott, fürgén letette a teát az asztalra, s már rohant is ki az udvarra, a pajta felé.

 - Papa, had menjek én is veled! – csillant fel hirtelen Rose szeme.

 - Ne játszadozz, a Papának fontosabb dolgai is akadnak, mint téged istápolni – förmedt a grófné a kislányra, mire az lesütötte pillantását.

 - Azt majd én eldöntöm, hogy mi a fontos, és mi nem – harsogta Jonathan. – Ámbár Rose kisasszony nem érdemelte ki, hogy ma velem utazzon, mégis adni kell neki lehetőséget, hogy bizonyítsa, megbánta bűneit, s ezentúl jól fog viselkedni.

 - Ó, Papa, ez csodálatos! – pattant fel a kislány, azonban a grófúr leintette.

 - Azonban – emelte fel hangját, mire Rose bizonytalanul ült vissza helyére. – Ha a jövőben újból szabályt hágsz, elég egyetlen egyet is, akkor két hónapos látogatást kell tenned Birminghambe, Diana nagynénédhez.

A gyermek arcáról azon nyomban lefagyott a mosoly, helyette elszörnyedt szemecskék mutatták be riadalmát.

 - Most pedig indulj el Sue-val becsomagolni, de hagyj helyet az új ruháidnak is.

 - Új ruhák? – vidult fel a kislány újból.

 - Nem minden nap jár az ember Londonban, nem igaz? – kérdezte hahotázva, mire Rose fülig érő szájjal bólintott, s felszaladt a lépcsőn.

 A kocsiban Rose Jonathannal szemben foglalt helyet, mellette pedig Sue ült. Jó ideig csak ültek némán, s az utat figyelték elgondolkodván, mígnem a kislány meg nem törte a csendet.

 - Párizsba is ellátogatunk egyszer? – kérdezte.

 - Párizsba? – lepődött meg a gróf. – Mi keresnivalónk lenne nekünk Párizsban?

 - Szeretnék megnézni egy épületet. Meseszép épület az – sóhajtott Rose.

 - Honnan is tudnád? Sosem jártál még ott.

 - De láttam álmomban – vágta rá cserfesen kisgyermeke. – A Szajna partján, ott ahol a régi csatahajók úsznak egy hosszú utca kezdődik. A harmadik mellékutcánál jobbra kell fordulni, és ott van az iskola.

 - Miféle iskola?

 - A tánciskola – emelte meg szemöldökét Rose. – Ott van a tánciskola.

 - Erről egy szót se többet! Megtiltom neked, hogy bármikor is táncolni kezdj!

 - De hát miért? – sóhajtott fel a kislány. – Jane és én régen annyit táncoltunk.

Rose elmerengett egy bizonyos esős tavaszi napon. Kimenniük nem lehetett, nehogy összepiszkolják új ruháikat, így bementek a nagylány szobájába, s leültek a szőnyeg közepére. Egyszerre csak Jane felpattant, s azt mondta, megmutatja min dolgozik már hónapok óta. Ekkor felnyitotta a zenedobozt, s táncolni kezdett. A legszebb koreográfia volt ez, a leggyönyörűbb mozdulatok és lépések. Nővére olyan volt, mint egy tündér, aki a Mennyországból libbent le, hogy itt aztán valóra váltsa a legszebb álmokat. Örök nyomot hagyott ez a kis Rose-ban, egyszerűen varázslatos volt. Jane sokat emlegette, hogy egy nap kiáll egy egész városnyi ember elé a művészetek és álmok városában, s bemutatja az ő saját csodáját.

 - Micsoda táncos volt az én nővérem – mosolyodott el megbűvölve.

 - Ha ezt még egyszer kiejted a szádon, magam zárlak be a Tower egy sötét, rideg zárkájába! – vetett véget az emlékezésnek a gróf.

 Lord Wilder fényűző fogadtatással üdvözölte vendégeit. Az asztalra fenségesebbnél fenségesebb ételeket tálalt, a szolgálók mind kedvesen bókoltak, s a család összes tagja gyönyörűen mosolygott. Wilderéknek négy fiuk volt, s egyetlen lányuk csupán, de ő, Elizabeth is pontosan hét éves volt, csakúgy, mint Rose, így aztán a kislány könnyen megtalálta játszópajtását.

A Hold már rég az égen volt az éjjelt dicsőítvén, s mire az idő úgy kívánta, a házigazda felvezette kastélyának második emeletére a vendégeit, s előbb a grófurat, majd a kislányt vezette be szobájába. Rose-t Sue hamar levetkőztette, alaposan betakarta, hogy még véletlenül se fázzon meg a kicsi lába a hidegben, majd elfújta a lámpást, s magára hagyta a gyermeket. Olyannyira elfárasztotta az utazás, hogy még le sem hunyta a szemét, ő máris az álmok varázslatos egében szárnyalt sebesen, aranyló csillagok között, rózsaszín, meseszerű tündérekkel. Arra röpült, amerre csak kívánt, nem volt ellenére sem a tér, sem az idő. Égi tündérré változott ő, hosszú, göndör haja jobbra-balra libbenve ezernyi apró pillangót teremtett, akik csak szálltak és szálltak, míg egyszerre a messzi távolban maguk is csillagokká váltak. A kislány felkacagott édesen, hangja mint a csengettyű, mire az őt körülvevő tündérek maguk is nevetni kezdtek. S előre, az ezüstös köd gomolygásában egyszerre megpillantott egy alakot. Vékony, törékeny alak volt ez, hosszú, vörösesbarna haja ugyancsak szelíden lebegett, miközben a köd belseje felé haladt. De hiszen ez Jane! – ismerte fel a kis Rose, s szaladni kezdett nővére után. Halk dúdolásba kezdett. Egy dallam volt ez, amit a kislány bizony már ismert. Megnyugtató, kellemes, gyönyörű dallam, amire az ember legszívesebben táncolna. S egyszerre csak Rose észrevette, hogy a köd oszlani kezd, s megpillantotta a Szajna vizének csillogását, és a régi csatahajók fenyegető ágyúit. Jane azonban nem állt meg, egy hosszú utcán indult meg, s mire megérkeztek a harmadik mellékutcához, jobbra fordultak. Ott állt az a gyönyörű épület, de még milyen csodálatosan! A tündérek csak úgy nyüzsögtek körülötte, s ez a dallam, ez a csodás dallam! Biztos volt benne a lány, hogy ez az a hely, ahol minden csillag megszületett. És ekkor Jane végre felé fordult, megcsókolta orcáját, s belépett az épületbe, a melódia pedig egyszerre varázslatossá vált, s Rose táncba kezdett az égi tündérekkel.

 - Rose kisasszony, ideje felébredni! – hallotta, s érezte az érintést, ami gyengéden ébresztgeti. A kislány egyik szemét résnyire nyitotta, hogy megnézze, a Nap elérte-e már az öregtölgy tetejét, de az ablakból nem saját birtokukat látta. Ekkor jutott eszébe, hogy nem otthon ébredt. – Ma nem késhet a reggeliről – adta tudomására Sue.

Rose sóhajtott egy nagyot, s kikászálódott az ágyból. Abban a pillanatban, mikor talpra állt, arca megrezzent, s érezte, ahogyan a fájdalom a talpában szúrni kezd. Végül azonban nem szólt egy szót sem, s óvatosan a tükör elé sétált. A dada rózsaszínű ruhába öltöztette, haját jobb oldalra fonta, aminek a végébe masnit kötött. Már indultak is volna kifelé, mikor Sue a komódszekrényre pillantott, s megtorpant.

 - A kisasszony magával hozta Mis Jane zenedobozát? – kérdezte, mire Rose a komódszekrényre meredt.

 - Nem! – rázta fejét kétségbeesetten. – Mikor is tehettem volna el?

 - Akkor mégis hogy került ide?

 - Nem tudom, Sue, az igazat mondom! Kérlek, ne szólj a Papának!

Sue megcsóválta a fejét.

 - Egyszer tényleg a Tower sötét cellájába fogják vetni.

 Reggeli után Lord Harringstont és Lord Wildert szólította a kötelesség, míg Lady Wilder sétára vitte a lányokat. Rose három új ruhát kapott, és egy gyönyörű nyakláncot, amit azonban még nem adtak neki. Azt mondta a grófné, hogy ezt egy nap William, a legifjabb fiuk fogja átnyújtani neki, amikor majd nagylány válik belőle. Ezt egyébként Rose nem is igazán értette, mert minden alkalommal, amikor William és ő játszani kezdenek, az őrült veszekedéssel végződik. A két gyermek ki nem állhatta egymást, akkor hát miért adna neki valaha is nyakláncot?

 Mikorra a Nap már kezdett nyugovóra térni, s az eső is megeredt, a lányok hazatértek, s a kandalló előtt folytatták a társalgást. Hamarosan a két gróf is csatlakott hozzájuk, és a három fiú.

 - Az én papám azt mondja, hogy ha eleget gyakorolok, akkor sok-sok év múlva minden művész az én zongoradarabjaimat fogja játszatni – mondta Elizabeth.

 - Ah, zongora – legyintett Rose. – A zenét meghallgatja az ember egyszer, és másnapra már el is felejti. Tudod mi a valódi művészet? A festés! Az én papám szerint minden nemes ember festményeimért fog versengeni, mert olyan gyönyörűek. A zene elszáll, de ez örökre megmarad.

 - De csak az igazán jók – vonta meg vállát Elizabeth.

 - Az enyémek azok! – erősködött. – Van egy egész mappányi.

 - Hazudsz! – szólt közbe William.

 - Nem hazudok – pattant fel azonnal a kislány. – Meg is mutathatom.

 - Miért lenne nálad? – vonta fel szemöldökét a fiú.

 - Mert azok mindig nálam vannak – feleselt, majd megindult a szobájába. Rose azonban túl türelmetlen volt, hogy előkotorja a mappát, így az egész ládáját levonszolta, hogy bebizonyítsa Williamnek igazát. – Ebben van benne.

 Rose mélyen elmerült a ládában, Elizabeth pedig segített neki keresni, habár őt inkább Rose holmii érdekelték. Végül a Harringston lány gőgösen kikotorta a mappát a láda mélyéről, s büszkén nyújtotta át a fiúnak.

 - Megmondtam! – kacagott fel.

Willam átnézte Rose festményeit, míg Elizabeth továbbra is Rose ládájában kutakodott.

 - Ez gyönyörű – szólt, s egy rózsaszínű dobozt emelt ki.

 - Ez mit keres itt? – döbbent meg az apja azonnal, a kislánynak azonban nem volt ideje válaszolni. Wilder kisasszony ugyanis felnyitotta a zenedobozt, mire a táncosnő táncolni kezdett s dúdolta azt a varázslatos, ellenállhatatlan dallamot.

S Rose hirtelenjében már nem is ezen a világon járt, hanem messze a felhők felett, a csillagok között, az álmok földjén. Az égi tündérek pedig maguk is dúdolni kezdtek, Jane pedig bentről, az épületből integetett felé, s mosolygott rá szüntelenül.  És Rose táncolni kezdett, táncolt a leggyönyörűbb zenére, amit emberi fül valaha is hallhat.

Eközben odalent, ezernyi élet távolságában Harringston gróf egyszerre dühösen és kétségbeesetten rohant egyetlen lányához. Kiabált rá, rángatta, követelte, hogy hagyja abba, ő azonban csak táncolt kifejezéstelen arccal, álmatag szemekkel. Végül Elizabeth keze megremegett a rémülettől, s elejtette a zenedobozt. Ekkor Rose megimbolygott, eszméletlenül összerogyott, s fel sem ébredt.

 Hangos szóváltás, majdhogynem kiabálás hallatszott fel a földszintről. A gróf és a grófné veszekedtek, ami szokatlan volt, hisz soha nem emelték meg hangjukat egymásra. Tulajdonképpen semmiféle dolgot nem szoktak tenni, ami egyébként a családi élet velejárója – nevetgélni, megbeszélni a nap eseményeit, törődni egymással. Lord és Lady Harringston úgy élt egymás mellett, mint két idegen, hiába a tizenöt évnyi házasság.

Rose-t felzaklatták a hallottak, s noha fogalma sem volt, mi történt, idegesen ült fel ágyában. Úgy tűnik, hazaérkeztünk, gondolta magában. De mégis hogy érhettek ilyen gyorsan Londonból Madeleybe? A Papa talán alvás közben tehette őt a kocsiba, s egész éjjel hajtottak?

 - Rose kisasszony – szólt Sue az ajtó mögül, gyorsan kopogott, majd benyitott a szobába.

 - Miért veszekszik a Papa és a Mama? – kérdezte rémülten a kislány.

 - Hamarosan meg fogod érteni. – Eközben a dada hangja megremegett, mintha a könnyekkel küszködne.

Sue felöltöztette a gyermeket, most azonban koránt sem oly gondosan, mint ahogyan mindig is tenni szokta, majd kedvesen megsimogatta az arcát, és bíztatóan rámosolygott.

 - Nem lesz semmi gond – suttogta, ezzel azonban mintha csak magát próbálná megnyugtatni.

 Rose bizonytalanul lépkedett le a lépcsőn, érezte, hogy szédül, s sejtette, hogy arca falfehér lehet. A dada rendületlenül a kislány mellett haladt szorosan, s ez valamiért megnyugtatta őt.

 - Ülj le, Rose! – parancsolt rá azonnal az anyja, amint meglátta lányát. Rose ilyen helyzetekben mindig visszafelesel olyasvalamit, hogy „neked is szép jó reggelt, édesanyám, jól vagyok, köszönöm kérdésed”, most azonban szótlanul engedelmeskedett.

 - Miért hoztad magaddal a zenedobozt Londonba? – kérdezte az apja némileg barátságosabb hangon, de még így is keményen.

 - Nem hoztam, Papa, esküszöm! – kezdett magyarázkodni a kislány, s szeméből könnyek csordogáltak.

 - Hát hogyne! – nevetett fel a grófné. – Akkor a doboz nyilvánvalóan magától sétált bele a ládádba, mondván, hogy rég látta már szülővárosát – ráncolta homlokát.

 - Nem tudom, hogy került oda – suttogta Rose.

 - Legalább most ne hazudj! – kiabált rá Lady Anne, mire ő összerezzent, s tenyerébe temette arcocskáját, így próbálván elrejteni könnyeit.

 - Ez így nem mehet tovább – kezdett járkálni a grófné.

 - De nem akaszthatunk ekkora terhet Diana nyakába sem – mutatott rá Jonathan gróf.

 - Nem, Birmingham ki van zárva – csóválta meg fejét édesanyja, majd hosszas gondolkodás után folytatta. – Megmondom mi lesz. Liverpoolba küldjük. Ott üzemel egy igen szigorú nevelőintézet.

 - Nevelőintézet? – suttogta Rose, majd a szégyen sűrűn csordogáló könnyeit a kétségbeesés néma sikolya váltotta fel.

 - Ő a mi lányunk – szállt vele vitába a gróf. Igen, a Papa! Ő majd megvéd, gondolta. – Nemesi vér csörgedezik az ereiben. William Wilder leendő felesége, talán még királyné is válhat belőle. Nem adhatjuk nevelőintézetbe, ahhoz ő túl értékes.

Rose kezdte magát úgy érezni, mint egy szelet romlott szarvashús. Minőségi darab ugyan, de tönkrement, mérgezővé vált, amit el kell dobni ahelyett, hogy drága pénzért értékesíthetnék. Igazán bosszantó.

 - Nem marad ott örökké – rikkantotta Lady Anne. – Csupán néhány évig, míg ki nem növi ezt az őrületet!

A gróf végül a kislányra nézett, s Rose kivett a szeméből némi szánalmat és szégyent.

 - Menj fel a szobádba, és csomagolj – mondta hosszas némaság után Jonathan. – Holnap délben indulunk.

 - Ne, Papa, kérlek! – zokogott fel a gyermek. – Megígérem, soha többé nem teszek semmi rosszat! Kérlek, ne küldjetek el, örökké szót fogok nektek fogadni, csak még most…

 - Azt mondta, eredj a szobádba – üvöltötte az anyja, mire a lány minden erejével megpróbálta elfojtani zokogását, s csuklani kezdett. Sue ekkor felkísérte a kisasszonyt, ő pedig kérte, hogy had maradhasson egyedül. Egész álló nap az ágyán üldögélt, s nem értette, hogy történhetett ez vele. Semmihez nem volt ereje, akármit is tanácsolt a dada. Nem volt ereje enni, inni, sétálni, játszani egy kicsit. Csak ült ott, s mindaz, amire vágyott az az volt, hogy kisírhassa magából bánatát. Könnyek azonban csak nem jöttek, s a kétségbeesés és csalódás egyszerre őrlődtek benne szüntelenül.

Már rég lement a Nap, mikor hallotta csukódni a szülei hálójának ajtaját. A hirtelen ötlet ekkor támadt a kislánynak. Várt még néhány percig, fogott egy kistáskát, egyetlen ruhát gyömöszölt bele, majd halk, óvatos léptekkel leosont a földszintre. Ha szerencséje van, akkor a Papa még nem pakolt ki a ládájából, azt pedig mindig az ebédlőben szokta hagyni. A Mama sokszor panaszkodik is rá, hogy még a fejét is elhagyná, ha nem nőtt volna a nyakához. Rose szeme felcsillant, amint meglátta a ládát, s gyorsan fel is nyitotta azt.

 - Itt van minden benne – ujjongott csendesen, s kutatni kezdett benne. A gróf ugyanis megígérte, hogy vesz új ruhákat, az új ruha pedig pénzbe kerül, sok pénzbe. Végül azonban Lady Wilder fizette ki őket, tehát a pénznek is itt kell még lennie. Hamarosan meg is találta, s mikor a kezébe vette a borítékot, habozni kezdett.

Mit tehetne most? A szülei Liverpoolba akarják küldeni. Évekig idegenek szabják meg mit tehet és mit nem, miközben úgy kezelik őt, mintha az esze nem lenne a helyén. Ő lenne a megbízhatatlan lőfegyver, akivel vigyázni kell, mert bármikor elsülhet.

Rose megrázta a fejét. Nem, ezt nem engedheti meg, elvégre nem bolond!

De vajon helyes-e ellentmondani a szülői akaratnak, s maga mögött hagyni mindazt, aki eddig volt? Elvégre ez a családja. Ezen a kérdésen néhány másodpercig kellet gondolkodnia csupán, s máris meglelte a választ. Valóban család ez? Nevezhetni őket családnak, akik sosem beszélnek meg semmit egymással, akik úgy mennek el egymás mellett, mint az idegenek, érzelemmentesen? Nem, ez nem egy család. Ez egy klán csupán, akiket az érdek kovácsolt össze, s ugyanezt a sorsot szánják neki is Williammel. Valóban erre vágyik ő? S ekkor tört fel benne a felismerés. Hiszen nem tudja maga mögött hagyni azt, aki eddig volt, mert tulajdonképpen ez eddig egy senki volt, egy árnyék, valódi énjét pedig elnyomták. Az illendőség és a nemesség kötött formáinak szűk ruhájába tuszkolták, de minden egyes nap úgy érezte, megfullad. Ő ugyanis sokkalta több ennél, másra vágyik! Így hát ha elmegy, nem hátrahagyja önmagát, hanem felé közeledik. 

Egyszerre csak recsegni kezdett a lépcső, s léptek hallatszottak. Talán a harmadik emeleten járhatott az illető, valamelyik cseléd lehet az. Rose tudta, hogyha most nem cselekszik, akkor már késő lesz. Ez az alkalom soha nem fog visszatérni. Így hát a borítékot a táskájába tette, némacsendben a bejárati ajtóhoz szaladt, kilépett, majd óvatosan becsukta, s már szaladt is.  

Bizonyára nincs még olyan késő, hogy Mister Collins már aludjon, habár vitathatatlanul illetlenség ilyen késői órákban betoppanni valakihez. A kislány szerencséjére a kocsis még az udvarban tartózkodott, éppen a lovait csutakolta.

 - Mister Collins! – kiabált a lány.

 - Rose kisasszony! – lepődött meg a bácsi. – Mit keres ilyen későn az utcán teljesen egymaga?

 - Édesanyám súlyosan megbetegedett, és ha nem kap orvosságot időben, akkor… Nem is ez számít, hanem hogy mihamarabb Liverpoolba kell mennem, és hajóra szállnom. A Papát fontos kötelességei szólítják holnap Bristolba, úgyhogy nem tud menni, csak én.

 - És milyen hajóra kellene felszállnia? – kérdezte a bácsi.

 - Párizsba kell mennem – válaszolta a lány.

 - Párizsba? – döbbent meg Collins.

 - Edward bácsikám ott tartózkodik éppen, orvosát pedig mindig viszi magával. Papa pénzt is adott kocsira, mert Le Havre-ban köt ki a hajó, onnan Párizs még messze van. Tudom a szálló nevét, ahol Edward bácsi lakik éppen, nem lesz semmi gond – bizonygatta a kislány, s biztosítékul még a borítékot is felmutatta. Mister Collins jó ember volt, s gyermeki naivsággal hisz minden ember szavának. Ezt bizony Rose is tudta, s sejtette, hogy előbb-utóbb engedni fog kérlelésének.

 - Nem tudom, kisasszony, Párizs nagyon messze van. Erre az útra egyedül egy ilyen apró gyermeknek? – tétovázott.

 - Mister Collins, ez már nem játék, az édesanyám életéről van szó. Minden el van rendezve, de ha kérhetném induljunk, mert minden perc számít!

A kocsis habozott néhány percig, majd belátta a helyzet súlyosságát, s ajtót nyitott Rose-nak.

Az út némán telt el, a kislány pedig tele volt kétségekkel. Talán mégsem gondolta át ezt alaposan. Persze pontosan tudta, hová is tart, az iskolába, természetesen. Tudta azt is, merre kell keresni, a francia nyelvet négy éves kora óta tanulja, így hát ki tudja fejezni magát. De mihez fog ott kezdeni egyes egyedül, egy felnőtt segítsége nélkül? Erre most nem gondolok, határozta el. Jane segíteni fog nekem, hiszen őmiatta történt mindez, zárta le, de az idegesség csak nem szűnt meg.

Liverpoolban Rose egy utolsó szívességet kért Mister Collinstól, mégpedig hogy vegye meg a jegyet. A bácsi végül bizonytalanul nyújtotta át, s megmondta, hogy a hajó két óra múlva indul, de már fel lehet szállni. Ekkor Rose hálás köszönetet mondott a segítségért, majd gondolkodás nélkül elindult a hajó irányába.

 Az út hosszú volt, s nem könnyítette meg az utasok dolgát a szörnyű vihar sem, ami odakint tombolt. Rose úgy érezte, mintha bármelyik pillanatban felborulhatna a hajó, így biztonságosabbnak érezte, ha bezárja kabinja ajtaját. Egész idő alatt az ágyán feküdt, s gondolkodott, a könnyek pedig rendíthetetlenül csordogáltak arcocskáján. Innen már nincs visszaút. Soha többé nem láthatja szüleit, és bár sosem kapott tőlük túl sok szeretetet, a vér mégiscsak összeköt. Hallotta az ég vad dörgését, s ahogy a hullámok ide-oda dobálták a hajót, bizony fel-felsikított halkan olykor.  Végül eltakarta kezecskéjével szemét, s dúdolni kezdett. Jól ismert dallam volt már ez, habár Rose nem tudná elmondani, hol is hallotta. Egész egyszerűen csak dúdolt, mígnem hosszas nyugtalankodás után végre álomba merült. Ez azonban közel sem volt olyan varázslatos, mint az elmúlt hónapokban szokott lenni, egész egyszerűen csak békesség honolt körülötte, s hosszú idő után végre kipihenhette magát. Most vette csak észre, hogy mennyire kimerült már, így hát olyannyira mélyen aludt, hogy meg sem hallotta a hatalmas csattanást, s a szörnyű rázkódást.

Csak akkor tért magához, amikor levegőért kapkodott, de így is csak egy pillanatra. Talán egy rémálom, gondolta magában, s mámorosan elmosolyodott. Oly régen volt már rémálmom, próbált meg kacagni, de ekkorra már az egész fülke tele volt vízzel.

A hajó felborult.

Ez volt az a hajó, melyet sosem találtak meg a tenger fenekén, s melynek egyetlen túlélője sem volt. Hiába kutatták hosszú évekig, hiába fejlődött a technika idővel rohamosan, ezt a hajót sohasem találták meg.

Pedig ha látnák!

A tenger mélyén, a vak sötétségben és néma csendben szunnyad csendesen, s olyan békés, olyan nyugodt, mintha csupán azért készítették volna, hogy aztán ide száműzzék, a világ legaljára.

Az árbocon pedig – ki tudja hogyan – egy meseszép ruha akadt fel. Egészen apró volt, hét éves kislánynál idősebb gyermek nem is hordhatná, s olyan gondosan varrt, olyan precízen készített, hogy ezt csak egy nemesi család sarja viselhette egykoron. Valamilyen okból azonban ez a ruha szelíden ringatózott ide-oda. A víz mozgatja talán? Ilyen szörnyű mélységben?

A ruha alatt, a hajótól nem messzire egy rózsaszínű doboz pihent, fedele felnyitva, s a táncosnő pörgött és forgott. Talán ez lehet az oka? Rose lelke még oly messziről, a túlvilágról is rendíthetetlenül szolgálja a zenedobozt, s táncol rá?

Biztosan.

A tenged mélyén ez maga volt a csoda. A legszebb látvány volt a vak sötétségben, s a leggyönyörűbb dallam a némaságban. A kislány pedig csak táncolt és táncolt nővére végső akarata szerint.   

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés