Az idő egyre csak telt, Emi pedig nem jelentkezett közölni a döntését Mikkel kapitánnyal. Az apró sereg már egy hete tartózkodott Venustas szigetén, de az ereklyének még nyomát sem találták, így aztán a legénység egyre inkább feszültebbé és kétségbeesettebbé vált, de leginkább türelmetlenné. Mind unták már a kicsiny városkát, kalandozni vágytak. Spanyolország kis kikötővárosából könnyedén eljuthattak más városokba, szórakozhattak kedvükre, de Venustas csupán egy sziget volt, amit körbevett a tenger, így hát a legénység panasza szerint semmivel nem volt jobb itt tartózkodni, mint a Suttogón, sőt, a hajó legalább elfoglaltságot biztosít nekik.

 - Spanyolországban ekkorra már tudtuk, hogy a nyakék Aina tulajdonában van – hallotta meg egyszer a kapitány Lasse panaszos szavait Nikolajhoz.

Ekkor persze Mikkelt szörnyű harag öntötte el.

 - Naplopók! – kiáltott rájuk. – Itt nyavalyogtok, akár a gyermekek, ahelyett, hogy ti magatok is tennétek valamit a siker érdekében! Hány embertől kérdezősködtetek, mióta itt tartózkodunk?

 - Nem soktól – hajtotta le fejét a nagydarab Lasse, s válláig érő, durvaszálú, szőke haja arcába hullva elrejtette szégyenét. – Igaza van, kapitány.

 - Természetes, hogy igazam van.

Mikkel persze tudta, hogy nem így van. Az igazság az, hogy akárhogy is igyekszik, minden út, amin elindult, zsákutcába torkollott, és emiatt szörnyű bűntudatot érzett.

A hét folyamán többször is meglátogatta Emi családjának kicsi házát, de ajtót minduntalan Cesarine nyitott, aki állítása szerint a lány vagy nem tartózkodott otthon, vagy nem kívánt beszélni a kapitánnyal.

 Egy este szörnyű vihar tombolt odakint a szigeten, Mikkel kapitány pedig üveges szemekkel nézte, ahogyan az esőcseppek az ablakon kopognak, mintha a szörnyű villámoktól rettegvén menedéket keresnének a meleg szobában. Hallani lehetett, hogyan hánykolódik a tenger, és aggódott is, amiért Kasper és Jesper a hajón tartózkodnak, de hát egy kis hullámzás csak nem árt nekik, gondolta.

Félhomály volt a szobában, aminek forrása egy erőtlenül pislákoló mécses, azonban időnként teljes világosság futott át az ütött-kopott fogadószobában egyetlen pillanatig, ameddig a villám átszelte az eget. Odalentről kedélyes muzsika hangja szivárgott fel, majd a legénység egy része dán dalokat kezdett harsogni.

Mikkel elmosolyodott.

Társai bizony bárhol képesek jól érezni magukat. Mit számít, hogy odakint zuhog az eső? Ha ott nem lehet, akkor idebent mulatnak!

 A kapitány feltápászkodott az ágyról, kezébe vette a rongyos hajónaplót, elfújta a mécsest és már indult is lefelé, a fogadó földszintjére, ami eredetileg étteremként szolgált, de jelen esetben mulatónak használták. A két bajkeverőn kívül az egész legénység ott tartózkodott, s Mikkelt hatalmas ovációval fogadták.

 - Kapitány! – borult a vállára Henrik. – Milyen jó látni, hogy nem nőtt hozzá a szobájához.

 - Üdvözöljük köreinkben – tárta szét karját erélyesen Hans, a kezében lévő korsó tartalmának egészét a mellette álló Lassére zúdítva.

 - Üljön csak le. Nézze, oda Nikolaj mellé, mindjárt jövök én is, csak hozok hármunknak valamit inni – lökdöste a székek irányába a kapitányt a vörös szakállas, magas termetű Henrik, akinek kedvét sosem ronthatja semmi.

 Ahogy az este telt, egyre több korsót ürítettek ki, mígnem a társaság hangulata a tetőfokára hágott. Néhányan megelégelték, hogy a muzsikusok nem tudják pontosan eljátszani a nekik tetsző nótákat, s ők maguk vették át a hangszereket, hogy eljátszassák kedvenc dán dallamukat a hangszerek tulajdonosainak kétségbeesett tiltakozása ellenére. Mikkel, Nikolaj, Henrik és Bo pedig heves vitát folytattak az ősök nagy kérdéseiről.

 Mikkel tanácstalanul toporgott ládája előtt, és azon tanakodott, hová vigye majd Emit az este, és hogy mit viseljen. Aztán végül legyintett egyet, s leheveredett az ágyra. Elvégre csupán ki kell kérje a lányt a nyomozásra hivatkozva, s bizony furcsa lenne a szülei szemében, ha ezt elegánsan kiöltözve tenné.

Ebben fogalmazódott meg a második probléma – Emi szülei. Mikkel meglátása szerint a szülők meglehetősen szigorúan nevelik a lányt. Ámbár még nem találkozott velük, látta, hogy Emi túlzott udvariassággal beszélt Carlóhoz, dacára, hogy a napnál is világosabb volt a tény, hogy Emi nem kedveli őt, mi több, tart tőle!

Vajon elengedik-e majd a szülők gondosan óvott lányukat egy suhanccal? Mikkelnek eddig szilárd meggyőződése volt, hogy ő maga egy érett, komoly fiatalemberré cseperedett, s ezalatt a pár hónap alatt a hirtelenjében ránehezedett felelősség még erősebbé kovácsolta őt, de ez a rendíthetetlen önbizalom oly gyorsan illant el, akár egy ezüstös hullócsillag szeli át a végtelen eget, s most úgy érezte, csupán egy mihaszna kölyök, se több, se kevesebb. Páni félelem fogta el, s idegesen felpattant.

Az öreg Bo, majd ő elkísér, hitelt adva a szándékaimnak, határozta el. Ezután a ládájához sietett, s előkotorta gyűrött, fehér ingét, jelenlegi ruhatárának legelegánsabb darabját, s közben azon gondolkodott, ráncolja-e össze homlokát, hogy komolyabbnak tűnjön.

 Ezekben az órákban egy kósza gondolata sem vetődött a nyakék felé, s ez okozta ezt a különös gondatlanságot, aminek az okát a főkapitány nem is igazán értette. Hosszú évek óta most mártózhatott meg újra egy aggodalmak nélküli világban, ami visszahozta a rég eltemetett emlékeket egy szebb, boldogabb időből, mikor még felszabadultan, tiszta szívből nevethetett, olyan hangosan, hogy az egész környék hallotta, s mikor még feltétel nélkül, aggodalmakat mellőzve adta meg minden embernek bizalmát és szeretetét… Mikor még gyermek volt. De ennek az időnek oly gyorsan lett vége, mint egyetlen szempillantásnak az életben, és Mikkel saját maga tapasztalta, hogy soha nem tér vissza az, ami elmúlt. És aki elmúlt.

 Mikor eljött az idő, a kapitány tétova lépésekkel közelítette meg az öreg Bo ajtaját, majd szelíden koppintott rajta kettőt. Mikor azonban néhány másodpercen belül nem érkezett meg a válasz, szörnyen haragossá vált kedélye.

 - Ostoba, vén Bo, a siket mindenit! – dörmögte, majd dörömbölni kezdett az ajtón. – Nyisd ki, Bo, különben betöröm, de azt neked kell majd megfizetned!

Mikor kinyílt az ajtó, Bo megilletődve, értetlenül pillantott Mikkelre, majd végül fejét csóválva így szólt:

 - No, nem kell mindig ilyen gorombának lennie, Mikkel kapitány. Mit gondol maga, az én koromban olyan könnyedén siklom át a terepet, mint a Suttogó a nagy tengereket? – háborodott fel az öregúr.

 - Nem vagyok én mindig goromba, Bo – vonta össze szemöldökét Mikkel.

 - De bizony, kapitány, ezt mindenki így gondolja társaink közül, csak nem merik magának elmondani. Még szegény Anders is így gondolta, csak hát nem kívánta ezzel is növelni a gondjait a…

 - Elég legyen, Bo! Andersről most nem beszélgethetünk! – szakította rögtön félbe kétségbeesetten.

Bo együttérzően billentette el öreg fejét.

 - Pedig beszélnie kellene a dologról, kapitány. Higgye csak el, a maró ürességeknek fájdalmát csupán azon módon lehet csillapítani, ha teletöltjük szép, kedves emlékekkel. Újabb és újabb emlékek pedig csak a beszélgetés útján jutnak el a sebekhez.

Mikkel vádlón nézett Bo kormányosra.

  Tükörsima volt a tengervíz a hűvös tavaszi éjszakában, s az egyre csak kerekedő hold és az apró gyémántokként ragyogó csillagok olyan pontossággal rajzolódtak ki rajta, mintha a felszín alatt egy másik világ rejtőzne, egy másik égbolt csodás végtelensége nyújtózkodna azon túl, s ez az a pont, ahol a két világ találkozik. Mély álomba merült a tenger.

Fehér vitorlák tűntek fel a horizonton, majd pedig egy hatalmas hajó bukkant fel a messzeségből. A tenger apró hullámokkal fogadta a vándort, a csillagok varázslatos módon táncolni kezdtek a felszínen, s ha már elég messze haladt a hajó, újból elbóbiskoltak. A Suttogó némán siklott a vízen, álomba simogatta csupán a tengert, eszében sem volt felzaklatni.

 Bo kormányos görcsösen markolászta a kormánykereket, s üveges szemekkel bámulta az égboltot. Mérges is volt, meg nem is, rákiabált volna társaira, de keblére is ölelte volna őket. Ó, hogy szunyókálna ő is, akár a többi huszonhárom! Már harmadik napja ő az éjszakai kormányosa a Suttogónak, pedig rajta kívül még négyen értenek a hajók kormányzásához. Ráadásul Bo a legidősebb a huszonnégy közül. Egykor vörös szakállát hófehérre festette az idő, a vaskezek most ráncosak, s olykor meg-megremegnek, és tekintélyes pocakot is növesztett az idővel. Világoskék szeme azonban mit sem vesztett egykori méltóságából, s most a végtelennyi eget tükrözte. Mindaz, ami a hatalmas mélységű tengeren tükröződött, ott ragyogott az öreg szemében is, csupán kicsiben. Valóban jól esett volna, ha valamelyik társa elvállalta volna a terhes, fárasztó éjszakai kapitányságot, de hát hadd aludjanak csak a fiatalok, öreg ő már, nappal csak a terhére van mindenkinek.

Egy hullócsillag szelte át az eget, néhány pillanatig tartott csupán, mégis szemet gyönyörködtetően szép volt. Bo kormányos arcán szelíd mosoly jelent meg, szája megremegett az elfojtott örömtől, szeme pedig fátyolos lett ugyan, de könny nem csordult ki rajta. Milyen távol is van ez az ezüstös gyönyörűség, mégis képes beragyogni a sötétséget. Épp olyan, mint az emlékek. Itt, messzi tengereken oly messze kerültek az otthontól, az apró kis családjától – feleségétől, s unokájától. Ők az ő saját hullócsillagai – elérhetetlen a távolság közöttük, mégis elég csupán egy apró emlék, a feleségének időtlenül csillogó szeme, vagy kis unokájának boldog kacagása, és máris meglátja a fényt a dermesztő ürességben.

Ekkor azonban erősebben markolta meg a kormánykereket, elszántan ráncolta homlokát, s mély levegőt szívott. Határozottan hajolt előre, mintha gyorsabban kívánna haladni, de ő maga is tudta, a kapitány megtiltotta a sebes tempót.

De mit tehetne? Elkapta a hév. Volt neki ugyanis egy fia, őt azonban megölték a királypártiak, mert szólni merészelt a haza becsületéért. Ezért is vannak már hónapok óta úton, ezért vannak távol családtól, az otthontól. A haza becsületéért.

 A fedélzet nyugati végében magaslat állott, ahonnan egy szoba nyílt. Ez volt az egyetlen a fedélzeten, a többi mind lent volt, a fedélzet alatt, ámbár azok sem nevezhetőek szobáknak, csupán hálótermeknek. Lentről horkolások hallatszottak, csakhogy Bo kormányoson kívül még egy személy nem merült az álmok békés, mély tengerébe. Az illető a fedélzeti szoba tulajdonosa volt, Mikkel.

Egy hanyagul bevetett ágy, egy olajzöld szőnyeg, ütött-kopott, apró szekrény, amin néhány könyv, egy régi nyaklánc, és a ládája hevert, valamint egy íróasztal, ami fölött ezekben az órákban is könyökölt. Ennyiből állt csupán a szoba. Az íróasztalon égett a mécses, Mikkel pedig egy rongyos könyvet tanulmányozott át újra és újra, mint ahogyan azt az elmúlt hónapok alatt számtalanszor megtette már, és biztos volt benne, hogy kismilliószor megteszi még a jövőben is. Szőkésbarna haja mostanában örökké kócos a tengeri széltől, arcát borosta nőtte, szürkéskék szemével pedig csakúgy falta a szavakat, de csak nem jött rá az összefüggésekre. Magas homlokát ráncolta, majd türelmetlenül felsóhajtott. Termetes, izmos teste nem vágyik már a szoba zártságára, ifjú szelleme majd szétrobban az energiától! De nem tehet mást. Huszonhárom társa várja parancsát minden nap, hónapok óta.

Ó, fogalmazna pontosabban ez az átkozott hajónapló! Még az egyik őse hagyta ezt fiára, az pedig annak a fiára, s így ment egészen addig, míg Mikkel tulajdonába nem került. Egy napló ez, ami az őse hajózásait írja le, amint Európa déli partját járják be, nyomukban a vikingekkel. Mégis ez az egyetlen nyom, amin elindulhatott a huszonöt fős kis sereg, akik elhatározták, visszaszerzik a dicsőséget Dániának.

Őrültség, egy ostoba kitaláció. Így fogalmaztak a királypártiak arról a legendáról, ami magában hordozza az egyetlen lehetőséget, hogy újra felragyogjon az ország. Ennek a legendának főszereplője egy régvolt király, Kétfogú Harald, akit még a vikingek is féltek. Ezen legenda nyomába indult el Mikkel csapata a Suttogóval, hogy visszaszerezhessék az ősi király dicső vérvonalának hatalmát, s Dánia újból felvirágozhasson, mint egykor régen, s ezzel az otthon dúló polgárháború is végre véget érjen. A királypártiak azonban a nyomukban vannak, s minden áron igyekeznek megakadályozni, hogy a Suttogó hajósai visszaszerezzék az ősi király leszármazottjának hatalmát.

 Mikkel panaszosan sóhajtott, majd visszalapozott egészen az első oldalig, és halkan felolvasta a bevezetőt:

 - Hajóra, Fiam, ez apámnak könyve,

   Vár reád síró asszonyának könnye.

Türelmetlenül csóválta meg fejét. Ez a két sor említi csupán a síró asszonyt, ami a legenda egyik legfontosabb része, de a további oldalakban egyetlen szót sem szól többé róla. A napló csupán az őse érzéseit, a vikingekkel vívott furfangos harcaikat, az ő és két barátjának szerelmét jegyzi le, semmi mást.

  Az idő csak telt, Ginia és Jason pedig már teljesen elidegenedtek egymástól. A fiú, amióta felfedezte kezén a jelet, nem pusztán nem szólt hozzá, hanem ugyanolyan unott pillantásokkal konstatálta minden próbálkozását, ugyanolyan lenézően pillantott a lányra, mint mindenki másra.

Ez az a fiú! Ez a fiú, aki tizennégy év után végre visszasegítette az életbe, aki miatt úgy érezte, ébredezik már.

De minden megváltozott. És a legrosszabb, hogy úgy tűnt, Jason teljesen be tudott illeszkedni, pedig biztos volt benne, hogy Jason éppannyira más, mint ő maga.

 December első napjának reggelén, finom hólepel borította Atlanta csendes utcáit. Némán telt el a reggeli ideje a Skinner család ebédlőjében, még Taylor sem fecsegett, ami különleges eseménynek számított.

Mikor már csak az íztelen teájukat kavargatták elgondolkodván a gyerekek, Emily fontoskodva felpattant, és megindult a kert irányába. Mindhárman felkapták fejüket, s üveges tekintettel meredtek anyjukra, aki csak intett nekik, hogy indulás.

A kertbe kilépve azonnal végigsimította Ginia arcát a csípős reggeli szél, s a halvány rózsák az arcán egy árnyalattal erősebb színt vettek fel. Elgondolkodva kezdte fürkészni a tükörsima hóleplet, s olyan érzés töltötte el, amit még ő maga sem értett. Valamiféle sürgető késztetést érzett legbelül, azonnali tettvágy vált úrrá benne.

 - Nem jössz? – törte meg a csendet Mark az autóból.

 - Ma gyalog mennék az iskolába, ha nem gond – mondta, mire Emily kérdően vonta fel a szemöldökét a volán mögül. – Elfelejtettem, hogy valamit még ma reggel el kell intéznem.

 - Rendben van – felelte némi hezitálás után Emily. – De ne késs el!

Ginia bólintott, majd búcsút intett az autókban ülőknek, s végignézte, ahogyan elnyeli őket Atlanta távola.

Na szép, gondolta magában, most gyalogolhatok az iskoláig. Fogalma sem volt ugyanis, hogy miért maradt ott egyedül, mintha a szavak átvették volna az irányítást.

Azonban a gondolatra, hogy ma megint iskolába kell menni, hogy végig kell csinálnia egy napot, és végignézze Jason lenéző, szinte szánakozó pillantásait, felfordult a gyomra. De minél közelebb vitték lábai, annál jobban érezte a késztetést, hogy valami mást kell tennie. Hívta őt az ismeretlen, és nem tudott ellenállni.

A jól ismert járdáról gondolkodás nélkül tért le a kacskaringós földútra, és csak ment és ment. A földet tanulmányozta, egyszer sem pillantott fel, legmélyebb gondolataiba merült már. S mikor körülnézett, döbbenten konstatálta, hogy ez bizony megint az a rét, ahol novemberben járt. Mintha tudatalattija szántszándékkal terelte volna erre a helyre immáron másodjára.

Rögtön tudta, mit kell keresnie, s szemével újból és újból körbejárta a rétet, alaposan, de a virágokat csak nem találta.

Csalódottan vágódott le a hóba, hanyatt feküdt, s a szürke felhőket kezdte bámulni. A hó egyre sűrűbben hullott, ám Ginia hófehér arcbőrén szinte meg sem látszódtak a pelyhek. Sóhajtott, s visszatekintett a múltba. Mikor Taylor kislány volt, a kedvenc téli játéka volt hó angyalokat készíteni. Követelőzött, néha sírva toporzékolt neki, hogy menjenek ki, és csináljanak párat közösen. Mikor aztán Ginia beleegyezett, az egész utca a kis Taylor kacagásától lett hangos, s mikor az angyalok készen lettek, Ginia és a kislány közösen találtak ki róluk varázslatos történeteket.

Lassan húzta fel bal kezét, egy szárnyat rajzolván a hóba, s sötét hajzuhataga immár teljesen fehérré változott.

Szelíden elmosolyodott. Ha erre járna valaki, talán észre sem venne, gondolta.

Olyan varázslatos! Jobb kezével is lustán szárnyat kezdett formázni, ám egyszerre csak egy gyenge növénybe ütközött meg.  Azonnal térdre pattant, s kisöpörte a hóból a csodás, kék virágokat. Csak bámulta őket, teljesen megbűvölte a virágok erőtlen ragyogása. Karjával átkulcsolta a térdét, s halk, ismeretlen dallamot kezdett némacsöndben dúdolni. Olyan volt ott, mint egy kis tündérke, aki várja, hogy csoda történjen.

 Egyszerre csak óvatos léptek zaja ütötte meg a fülét. Azonnal felkapta a fejét a hólepte földút irányába. Felvonta szemöldökét, mikor meglátta, ki közeledik feléje.

Van úgy, hogy a sors úgy alakítja az életünket, hogy az annyi kesergést, annyi fájdalmat, annyi kétséget okoz számunkra, hogy hajlamosak vagyunk eltöprengeni azon, ez valóban a mi utunk-e? S amerre csak járunk elgyötört arcokat, elfojtott könnyeket látunk, s ha csak egy pillanatra is, de meg kell állnunk, s erőt kell merítenünk, hogy tovább meneteljünk. Végtére ez mégis csak a saját életünk, amire a sors terelt ugyan, de nekünk kell döntenünk, s a döntések, azok, melyek megformázzák az életünket. Csupán meg kell találni úti célunkat, s elérni, hiszen a sors nem hiába jelöli ki számunkra. Elvégre nincs szív, ami hiába dobog, s nincs lélek, ami hiába távozik e világról.

 Atlanta egy csendes utcájában álmosan bukkant fel az első, bágyadt napsugár, ami még alig-alig tudta csak beragyogni a ködös éjszakát. Kora hajnal volt még, mikor Miranginia, a Skinner ház lakója mégis ezen gondolatokon merengett magában, némán feküdve ágyán, a sötétségbe bámulva.

Miranginia. Különös név ez, különös tulajdonossal. S a név maga is annyi titkot rejteget, mint a lány. Ezt nem tudván nevezik az emberek csak Giniának, elhagyva a név nemesi üzenetét.

Vajon létezik-e sors ezen a világon, amit Ginia Skinner a magáénak tudhat? Van-e az ő számára is vigasz, vagy örökké bujdosnia kell?

Persze, hogy van, biztatta magát mindig, de azért sokszor megfájdult a szíve, ha arra gondolt, hogy olyan egyedül van itt, akár a hóvirág a júliusi hőség kellős közepén. Ginia Skinner volt a hóvirág, aki már tizennégy éve vár a tavaszra. A tavaszra, ami visszahozza számára az ő saját világát.

A fák titkokat súgtak egymásnak saját nyelvükön, mialatt megmozdult a novemberi hajnali szél, s halkan dalolva táncolt be Ginia ablakán, hűvöset hozva magával.

A lány megborzongott.

Karját dörzsölgetve, dideregve sétált az ablakhoz, hogy kizárja a hívatlan vendéget. A következő éjszakán telihold lesz… Azon az éjszakán is telihold volt, nézett a múltba keservesen.

Lassan, álmatagon sétált a nagytükör elé, s csalódottan vette szemügyre tükörképet. Sosem volt duci, de azért törékeny alkatú sem. Domborulatai teltek, csípője szépen ívelt, igen magas termetű, sötét, szinte fekete haja lágy hullámokban omlott háta közepéig, bőre pedig olyan fehér, hogy akár bele is olvadhatott volna egy havas táj környezetébe. Az arcával azonban más volt a helyzet. Nem mintha nem lett volna gyönyörű. Óh, de még mennyire, hogy az volt! Kerek arcán a hófehér bőr makulátlan, egyetlen bőrhiba sem éktelenítette, s arccsontja felett halvány rózsák ültek. Enyhén telt ajkainak halvány vörös színe, tökéletes szemöldöke fekete. Az ember Ginia Skinner arcába nézve elismerően bólint, sok más lányhoz hasonlóan csinos, azonban a szemei mindent elárulnak. Gyönyörű, mandulavágású, szürke szemei annyira különlegesek, annyi titkot rejtenek, hogy rögtön elárulják a másságát. Tükröződött az arcán a jóság minden alkalommal, mikor mosolygott, de ilyen hosszú ideje nem történt már meg. Arca olyan tökéletes volt, olyan meseszerű, akár egy tündér, hogy az már idegen volt az emberek számára. És ami idegen, attól az emberek félnek.

 Ginia sóhajtott egyet, s bebújt a paplan alá. Nem szerette, ahogy kinéz. Bár lenne neki is szőke haja, napsütötte bőre, nagy, kék szemei, mint Skinneréknek! Bárcsak ő is erre a világra született volna!

De nem így történt. Ginia egyetlen évet öregedett, míg Skinnerék, és rajtuk kívül minden ember tizennégyet. Tizennégy éve ragadt Atlantában. Érkezése napján Emily Skinner a házába fogadta a lányt, mivel ő és Ginia édesanyja jó barátok voltak régen. Emily akkor egyedül nevelte két gyermekét – Taylort és Markot. Taylor akkor kétéves volt, míg Mark négy hónapos. Ők az egyetlenek, akik tudják Ginia titkát. Így hát most, hogy mind a hárman gimnáziumba járnak, Ginia hosszú idő óta kimozdulhat végre. Mark az osztálytársa, s az osztály hamar megtanulta, hogy ez a lány más, mint a többiek. Hiába szép, hiába szemrevaló, ő nem vesz részt közös programokon, nem barátkozik emberekkel, nem nevet a vicceken, mert ő más.

...

 Ezt a könyvet már három éve írogatom. Azóta mindig tettem hozzá, vettem el belőle, így mára már egy teljes spirálfüzet van tele előzményekkel és vázlatokkal. 

Tartalom: 

Egy másik világ rejtőzik a mi világunkon túl. Vetkőzd le a korlátjaidat, nyújtsd ki szárnyad és merj repülni! Ez az én világom, ahol minden lehetséges.

Miranginia Nobilfors.
Ez főszereplőnk becsületes neve. Különleges név. Ez azonban nem csoda, elvégre főhősnőnk maga is különleges. Ahogyan azt neve is elárulja, nemesi sors vár rá, van azonban valami, amiről maga sem tud.
Egy olyan világba csöppent, ahol a vér és a múlt döntései megosztja az embereket, s egy szörnyű háború milliók életét tette rémálommá. Ezek azonban csak emlékek. Emlékek, amik olyan ritkán törnek felszínre, mint amilyen ritkán a pillangó a csillagok közé reppen. 
A világ, melyben Miranginia Nobilfors él, tele van szeretettel. A szeretet azonban olykor gyűlöletet szül, s egynéhány megtört ember keserű gyűlölete olyan szörnyű csapásokba torkollhat. 
Ekkor pedig a föld megremeg, az ég leszakad, a csillagok hamvaiból pedig apró pillangók kelnek életre. Miranginia Nobilfors is ezen háború porából született, s ő az, akinek emlékeznie kell azért, mert a vér és múlt döntései a jövőt is meghatározzák. 

A tengeren áthajózva, Európába érve mintha csak a múltszázadba térnénk vissza. De az ördög itt sem alszik. Vajon a történelem megismétli önmagát, és folytatódik a Hatalmi Háború, mindenidők legpusztítóbb csatája?
Mit rejtegetnek még a családi titkok, az a múlt, amely befolyásolhatná a jövőt?

Démonok, szerelmek, árulások, döntések. Mire vársz még? Vár a másvilág!